Úgy gondoltam, hogy a fokozatosság jegyében a "még a lakóparkon is túl, 1. fordító" nevű útvonalamra rápakolok egy 600 méternyi sportpályakerülést, és az jó lesz. Á, nem, igazából úgy gondoltam először, hogy elmegyek a verőcei cross 11 km-ére - de amikor 3/4 12-kor felébredtem, már nem láttam érdemesnek elindulni rá. Egyébként azt (is) álmodtam ezen hosszú időszak alatt, hogy egy ló ide-oda dobál, néha földhöz is vág. Talán ezért ér(e)z(t)em magam ma úgy, ahogy.

Szóval elindultam a "sportpályakerülőre" (google maps-ben lemértem, majd ha egyszer tényleg lefutom, közkinccsé teszem). Napsütés, könnyed szellő, kellemes hangulat, első 100 méter - és akkor jött az első. Nyilallás a derekamba. A dél körül bevett fájdalomcsillapító hatása ekkor múlhatott el, a sportkrém meg, mellyel gondosan bekentem magam indulás előtt, talán lightosabb esetekre való.
De azért haladtam tovább a természet lágy ölén, bár terveimből leadtam, már csak az volt a cél, hogy a lakóparkon túlra eljussak. (Meg aztán vissza.) Egyszer-kétszer könnybe lábadt a szemem (és nem a boldogságtól), de mivel ez otthon fekvő, ülő, illetve álló testhelyzetben is előfordult, nem tartottam indokoltnak az azonnali hazajutást. Persze azért a pontos tájékoztatáshoz hozzátartozik, hogy voltak jó félpercek is, és az is örvendetes, hogy tényleg lehetett volna már növelni a távot, mert nem fáradtam el a végére. És mindjárt kipróbálom a (jó pénzért vett) speckó fájdalomcsillapító tapaszt, az is tuti jó lesz, mondja az optimista énem. :)  

Hát így jár, aki lovakkal kezd.