Egy hétig csak gyógyultam. Illetve gyógyult a lábam. Óvatosan terhelgettem, lépcsőn lassan kezdtem egyre bátrabban lépkedni, nem futottam, még a busz után sem, egyébként sem szoktam. A mai, a hétfői nap volt megjelölve, hogy ismét elkezdem az edzéseket, vagyis egyelőre a szigeti köröket. Kedden a Mester gépre tesz, ma ezért át kell mozgatnom magam, persze, csak kíméletesen, nehogy megint lesérüljek, és holnap minden programot törölni kelljen.
Este néhány extra program közbejött, így Bogárkámmal csak nyolc után értünk ki a szigetre. Az Árpád-hídnál szimpatikus pad, laza bemelegítés, pólócsere, sapka fel, fűző meghúz, Bogárka indítja a stoppert, mégis, azért mennyi lesz, bár nem ez a cél. Jelzem, hogy bár két kört kellene, azért nem eröltetem. Inkább a lábam átmozgatom, próbálgatom a bokám, térdem. Ha a köridőm sok lesz, akkor azért nem futok még egyet, ha túl gyorsan megyek, akkor meg azért nem. Ha belövök egy kellemes középidőt, akkor duplázok. És persze, ha nem lesz semmi gond a lábaimmal. Nekivágok. Magamban ujjongok, végre megint, végre megint hasíthatok, szökellek, lendítem a karom, a szívem, tüdőm felpörög, most még pulzusmérő nélkül, nincs, mi visszatartson. Nem rohanok, óvatosan előzgetek, körözök a karjaimmal, hogy ne merevedjen le a nyakam, emelgetem a sarkaim, a térdeim, váltva, néha belepörgetek, hogy a légzésem kétbeháromki ütemre gyorsuljon. Kellemes örömfutás, jól esik, bár érzem, hogy a beleim elszoktak tőle, kicsit lötyögnek. Már bocs, de ez az igazság. A stadionnál kicsit dolgoztatom a lábaim, a kövezeten szlalomozok, keresztbe lépkedek, pattogok, mintha kerülgetni kellene, vagy terepen a lépéseket keresni, nagy ívekben kerülgetem a többi futót. A Margit-híd alatt kicsit meglendülök, nagy tempóban jövök fel az emelkedőn. Nagyobb csapat előttem, belehúzok, jóleső sprinttel előzöm őket, aztán látom a következőt, a nyújtott s-kanyar előtt be kellene hozni őket, mert a csónakházak előtt kevés a hely, ne ragadjak be. Sikerül, nem fáradok, tartom a tempót, és kicsit a vadaspark előtt kezdem el a lassítást. Itt érzem, hogy kihagytam egy hetet, illetve ha szigorúan az edzéseket nézzük, majdnem kettőt. Eléhezem, úgy érzem, nincs matéria, meg szárad a torkom, bezzeg most nincs itt az ivóövem. Sebaj, egy kör, most már tudom, mert ez nem lesz olyan jó, nem toltam igazán, és ha még egynek nekivágok, akkor lehet, hogy leesik a vércukrom, és akkor sétálhatok. Szóval, bemelegítésnek ez pont jó lesz, ezt a hetet igazán ennek szántam. A szállodákhoz érve úgy érzem, azért nem kellene ennyire kiakasztani Bogárkát, hát belehúzok, annyira ne legyen rossz az időm, és lássa csak, hogy dolgozom keményen. Az óra úgyis sokmindent elárul, azt nem tudom átvágni, és persze magam sem. Egyébként is, szeretem tempósan kezdeni, ahogy most nem úgy kezdtem, meg szeretem a végét is meghajtani, hát most ez legyen így legalább. Aztán megérkezem, ujjong, valami gázról beszél, aztán mondja, hogy pébé, és hogy egyéni csúcs. Nofene, aztán mikor mondja, hogy 23:30, kicsit meglepődöm. Úgy látszik, valami kontroll kellene, hogy ne hajtsam szét magam. A bokám kicsit sajog, de holnapig minden rendben lesz. Hamar kifújom magam, aztán kellemes séta hazáig. A héten megint beáll a szervezetem a futásra, úgy érzem, és újult erővel, és újult edzésfelügyelettel kezdünk neki a következő cél megvalósításának.