Hideg ide, eső oda, felmentünk két napra a kunyhóhgoz. Szombat kora este érkeztünk, gyorsan átvedlettem futócuccba. Naná, hogy az addig csepergő eső most átváltott zuhogóba. De sok választásom nem volt, mivel közeledett a sötétedés, ezért futni kellett, hogy a napi feladatot teljesítsem. Hát nem sikerült. A hirtelen sok esőtől a terep futhatatlanná vált. Ahol agyagos, ott a belseje kemény, száraz, a felszíne pedig vékonyan megfolyt, elcsúszott a belsején, bárhogy lépte az ember, csúszott kegyetlenül. Ahol kő, szikla, azon folyt a víz, mégjobban csúszott. Ahol sem agyag, sem kő, ott nagyon jó, kár, hogy alig van ilyen rész. A tervezett másfél órából ötven perc lett, az is leginkább küzdelem a csúszkálás miatt, párszor letenyereltem, a pulzusomat alig bírtam a minimum fölött tartani,k ha éppen sikerült. Mert nem lehetett olyan tempóban futni, hogy tarthassam a minimumot. Ezért is hagytam abba korábban. nem akartam sem a lábam, sem a hátam a sok egyensúlyozó mozdulattól meghúzni.
Éjjal nem esett, vasárnap pedig éppen hogy szemerkélt, a talaj feljavult, rendesen átázott, így léphetőbb állagúvá vált. A sziklák pedig maradtak vizesek, de közöttük már használhatóbb volt a talaj. Ez a másfél óra már örömfutás volt számomra. Körbefutottam Kis-Kevélyt, A Redlinger Adolf út aljától a Nagy-Kevély csúcsáig húsz perc alatt felértem, sikerült a zónában maradnom, aztán még ezt a hegyet is körbefutottam, az emelkedőket itt már meghajtottam, ahogy a házi feladatban szerepelt. Pont meglett az idő, mire a kunyhóhoz visszaértem. Jó lett volna még futni, élveztem, eső ide, eső oda. Azt jhiszem, kérem, hogy több terepi edzésem legyen, esetleg időben is hosszabb. A lábam teljesen rendbejött, nem fáj, és igazán nem is fáradt el. És már nagyon várom az első, illetve következő terepfutó versenyt.