Dagadtan pöffeszkedő, fülledt nyári reggel volt, levegőben a közelgő ősz illatával és tompa fényeivel.

A madarak a nemrég learatott gabonatáblára frissen kihordott műtrágyakupac tetején tanácskoztak. Az aratás fenekestül forgatta fel a rágcsálók népes seregének életét, rohangálnak fejvesztetten, új lakhelyet keresve. A kínálat nagy,megérkeztek hát a távoli rokonok is a lakomára. A madarak , hatan-heten a kupac tetején ülve vitatkoznak arról, kinek melyik vadászterület jusson. A csendet csak a mindig szerelmes pacsirták éneke és a csak vájt madárfüleknek hallható apró zizegés, a rágcsálók életzaja zavarja meg.

De a távolban egy apró mozgó folt, egy futó tűnik fel. A madarak felé fordulva figyelik.

 -  Egy kétlábú állat? Mit keres errefelé? - így a legfiatalabb.

 - Ezt ismerem. Kiszámíthatatlan egy példány, nem úgy mint azok a hangosak, akik botokat csapkodva a földhöz olyan furcsán mennek, ők mindig ugyanabban az időben jönnek. De ez, még azt se tudom, hogy nappali vagy éjjeli vadász-e, már láttam világosban és sötétben is. - válaszol a helyi madár.

 - Ez is elég furcsán megy, igaz hogy gyorsabb mint a társai.

 - Azt hiszem, fut, talán így hívják.

A futó egyre közeledve egyszercsak kitárja a karját.

- Most meg mit csinál, repülni fog? - kérdezi a fiatal.

- Dehogy te oktondi, ezek nem tudnak repülni. Bár próbálkoznak, mindenféle madarakat építenek, azokon repülnek, sőt néhányan kiugranak belőle és úgy zuhannak. Gyertek, eleget vitatkoztunk, mutassuk meg ennek a kétlábúnak, hogy is kell repülni.

És felszállnak egymást követve minden, ki erre , ki arra és szépséges légtornászként, a magasban szitálva kápráztatják el a futót és rémisztik halálra a rágcsálók népét.

***

A futó már bő 3 km óta fut. Maga mögött hagyta a gondokat, kétségeket, kialvatlanságot, önzést és hangos Én-dübörgést. Légzése egyenletes, léptei lassúak,hosszúak és lazák. Már messziről észreveszi a madarakat, akik egymás után repülnek fel érkeztére. Kettőről azonnal látja, hogy vörös vércse , de a másik 4-5-ről ( ámulatában elfelejt olyan emberi hiábavalóságot, mint a számolás) úgy gondolja, hogy sólymok, valami ismeretlen, kistermetű fajta, de sólymok. Mióta a legkedvesebb egy vándorsólyom elhullajtott tollaival ajándékozta  meg, különös szeretettel viseltetik a sólymok iránt.

És alig hisz a szemének, a csodának, amit éppen megélhetett, parányi kis jelentéktelen porszemként, ennyi szépséges ragadozómadár egyszerre és ilyen közel.Szélesre tárja karját. Magához ölelné az egész világot és bár a külső szemlélő számára csak az üres levegőt markolássza, mégis abba a kitárt karba belefoglalt mindenkit, a madarakat, a Napot, a szántóföld száraz földjét, az ősz enyhe illatát , a nyár fülledt hőségét.

Hazaérve sokáig bújja a madárhatározóját, böngészi a világhálót, vajon milyen sólymok lehettek azok ott összegyűlve. Végül kicsit csalódottan megállapítja, vércsék, vörösek no meg talán kékek is ( akik igazából nem is kékek, a lábuk pedig egyenesen vérvörös) voltak. Majd eszébe jut, hogy ezek bizony német vércsék voltak és a vércsék németül sólymok. És nem mintha számítana, hogy az élmény szépségén bármit is rontana, ha „csak” vércsék lettek volna, de megnyugodva mosolygott: azok ott bizony sólymok voltak:)

Csak szaporán, szaporán, mindjárt odaérek. Mióta learatták ezt a bökős-kalászost , rozsnak emlegetik a kétlábúak,azóta jó gyors vagyok itt, de mindenhonnan megláthatnak. Na még egy kicsi, ott az út túloldalán vár a reggeli, milyen kövérek, zöldek a cukorrépa levelei és idén már most , ennek a meleg évszaknak a közepén is hívogatóan édesek, nagyok a cukorrépák.

De mit csinál itt ez a nagy kétlábú az úton? Egyenesen felém tart, ráadásul fut! Ilyenkor még aludni szokott ez a nyüzsgő-zajos népség, hogy ennek itt miért épp erre kell jönnie? És csak fut , fut tovább. Hajjaj azt hiszem a mai pompás reggeli elmarad. Estig ki kell bírnom korgó gyomorral, meg a kölyköknek is. De este meg útra kel a róka is...

De ez itt meg csak fut-fut rendületlenül. Talán nem is veszélyes, mindenesetre nincs hozzákötve  egy vicsorgó négylábúhoz, ez bíztató. De csak nem állhatok neki őelőtte falatozni! Lehet , hogy neki is a cukorrépa kell? Jó nagy ez a tábla, ketten is jóllaknánk...de...ezek mind olyan erőszakosak...soha nem lehet tudni. Bár nincs nála olyan villámló bot, mint amivel az unokabátyámat megölték.

Itt maradok ,várok, hátha a kereszteződésnél elkanyarodik. Röhejes ahogy mozog, ha nekem ilyen lábaim lennének biztos száguldanék. Ha legalább a mellső lábait is használná...de nem, ezek a kétlábúak erre képtelenek. Ott a hatalmas mancsuk, de mire használják? Csillogó karikákat, meg szíjakat aggatnak rá, meg valami kis szögletes dobozokat markolásznak, az egyik simogatja, a másik nyomkodja azt a dobozt dülledt szemekkel, a harmadik meg a füléhez szorítja...na a fülük... hát az is, milyen csökevényes alkalmatlanság, hallanak azzal egyáltalán? Némelyik lyukakat fúr bele és teleaggatja mindenfélével, mások füléből meg valami zsinórok lógnak ki. Nem csoda hogy nem hallanak rendesen, ezért üvöltöznek egyfolytában.

Vajon ez itt észrevett? Olyan furcsa vicsorgás van az arcán...de nem, nem fenyegető...sőt most már mancsával integet is...kinek...nekem?

Ezek szerint észrevett. Mintha békés szándékkal közeledne. Egész rokonszenves. De nem bízom benne, ez is csak olyan mint a fajtája többi tagja. Inkább úgy teszek mintha elfutnék. Nem, ne hidd ostoba kétlábú hogy a répád kell nekem! Látod, milyen gyorsan futok, utol se érsz, mégha mind a négy lábadat használnád, akkor sem!

Megállok kicsit, fáradt vagyok és egyre messzebb a répaföldtől. Hátranézek elkanyarodott-e. De nem, fut rendületlenül, lassan, esetlenül, döcögve, de fut, a fene vigye el.

Holnap ismét próbálkozom.

( A  futó megjegyzése: másnap 2 órával később értem a cukorrépaföld szélére.Néhány szétszórt répalevél és megrágott cukorrépa jelezte, hogy kis füles ismerősöm több szerencsével járt. De az is lehet, hogy nem ő volt. Hanem a felesége, vagy a sógora, talán a szomszédja. De lehet, hogy a patkányok . :)