Úgy döntöttem ma, az edzést kézilabdás módon folytatom, azaz a bajnokság első megmérettetése előtt vívok még egy felkészülési mérkőzést, s majd a még hátralévő időben csiszolgatom a sebességem...stb. Rákoncentráltam a feladatra, megfelelő állapotba helyeztem magam mentálisan ...és..hajrá. Az előírt adag tempó futást ígért mára, 45-50 percet. Ám én km-t akartam és neki mentem ismét az áhított 10 km-nek! Hogy biztosan tudjam, valóban tudom-e máskor is, nem csak egyszer. Meg hát az önbizalom szinten tartása sem utolsó dolog.

Elindultam, bemelegítő szakasz, utazó sebesség, végjáték. A kis hólyagócskák a bordáim között óvatoskodva tágultak, na de aztán  'bekerült a szél a vitorlába'. A megadott 70%-os futás helyett inkább feljebb mentem. Ott esett jól, ott voltam nyugodt. Ott szerettem.

Ment minden szépen, egyenletesen, fogyott alattam a táv, aztán jött az utolsó 2 km. Ez volt a nehéz. Az ugrott be rögtön, tán gyorsan futottam az elejét, de nem éreztem annak. Hisz' gond nélkül érkeztem az utolsó kilométerekhez. De aztán jött a 'fal'. Azt hiszem így hívjátok Ti régi, tapasztalt futók ezt. Igaz ez a fal, nem az a fal, ami a maraton 30 valahányadik km-re után jön. De nekem jött, ott volt. Meg még a szél is segítette. De rá néztem az órára, annak ellenére, hogy kínlódtam, alig volt feljebb a pulzusom, ám az idő nagyon bíztató volt. Így aztán nyomtam tovább. 

Végül örömmel teli fáradtsággal nyugtáztam, hogy megint sikerült lefutnom ezt a tizest. Önbizalom stabil. Nyugalom állandó. Bizton le fogom futni jövő hétvégén. 

Ja igen, és az idő: 49.55! Csak nézegetem, ízlelgetem, büszkélkedem.