"Majd felrobbantam a dühtől. Leültem és azt mondtam: Bzmeg! Nem futok tovább!" - a futás közben jelentkező érzelmek tönkretehetik a versenyünket, de ha jól bánunk velük, akár segíthetnek is."

Köszi az idézetet. Na ezen felindulva most blogolok egyet!

    Érzelmekben továbbra sincs hiány, ami engem illet. A végén elárulom, h. a válaszaim milyen szintet értek el. Igen nehéz kontrolálni magát a sportolóknak ott kinn a pályán. Erzsébet jelenleg felfokozott lelki állapotban van. Ennek az okai a következők:

 Kedves Attila bácsi még mindig nem volt képes átküldeni nekem a triatlon versenyen készült képeket, pedig már épp itt lenne az ideje.

 Másik ok: épp 3 perce hívott fel egyik csapattársam. Mondom a jó hírt; (tőle hallottam): Hétfőtől ismét Kinyit a POOL HURRÁ!!

    Szóval csobbanunk 1000-rel és lesz ott minden ami eddig már tökre hiányzott.  Reggeli korán kelés (na az pont nem) Öltözés villámsebességgel, Hatalmas csobbanás, IFP üldözés hosszokon keresztül, sellőhalászat, vagy inkább sellőkeresés, előzgetések-elengedések hosszú sorozata, fröcskölések, totális beterítések,  újabb egyéni csúcsok felállítása, majd megdöntése, egyéni örömök és nemtetszések kinyilvánítása és mindez a Kedvenc edzőnk szeme láttára.  Majdnem kifelejtettem az úszóedzést követő nyújtásokat, ami olykor elég fájdalmas is tud lenni. Erről jut eszembe! Egyik edzőtársam múltkor megígérte, hogy „majd legközelebb” segít nekem nyújtani, mert akkortájt épp nagyon nem ért rá. Szörnyű! Majd behajtom rajta…

    Lehet h. úgy tűnik, megint el van hanyagolva ez a BLOG, pedig igen!!

    Másik hír: Visszatértem kedvenc blogomhoz, és ha minden jól megy, akkor újra a tiétek leszek az elkövetkezendő időszakban. (egy darabig) HEHE!!!

Olvasgattam az írásaitokat is és meg kell mondanom volt köztük jó néhány, ami annyira jó volt, mintha én alkottam volna meg. Komolyra fordítva a szót, megígérem, amint több időm lesz, bepótolom az elmaradásomat, mert sok mindenről lemaradtatok, de ennek hamarosan véget vetünk.  Gyarapodnak a bejegyzések, és várom a kommenteket is!!!

Képek is lesznek, csak Attila bácsi kerüljön a szemem elé!

     Múltkor már alig bírtam magammal és úgy határoztam, keresek 1 helyet, ahol nyugodtan edzhetek.  Ezzel nem is lett volna semmi problem, mert ugyan a Pool még mindig zárva tart legnagyobb bánatomra, viszont az egyetemi pályára bármikor felmehetek. Már rettenetesen hiányzott a magaslati levegő, és a futás is része a triatlonomnak.  Összeszedtem minden elszántságomat és felmásztam a magaslatra, ahol már igencsak rég jártam. Csodálkozom is, hogy megismer még valaki. Leültem a kispadra, és felhúztam a futócsukámat, összekötöttem a hajamat, és hosszan magam elé néztem. Vajon mi van ott nagyon messze?  Sehol senki.  Csak én meg a jövő évit terveim. Csendben ültem a padon és próbáltam fejben lejátszani az elkövetkezendő közel ½ óra eseményeit szépen sorjában. Odaállok a rajtvonal mögé, megnyomom a stopperórámat, és vele egy időben elindulok, hogy teljesítsem az 5 kilóméteremet.  Nem is sok, hiszen mindösszesen csak 16 egész köröcske+ 200 méter. Baja + Fadd-Dombori után  azt én röhögve megcsinálom, tehát gond egy szál se. Szabad a pálya tehát futhatok akár az 1-esen is, nem fognak rám szólni. (Na jó de ez titok J). Szépen folyamatosan magastérd, sarokemelés, és előredől. Ez könnyű lesz. Kellemes szaladóidő van, alig fújkál a szél. Összpontosítottam és felsorakoztam a rajtrácson a Pole Postion-ba.

     A piros lámpák már rég elaludtak, ezért el kellett rajtolnom. Kedvenc edző hiányában mégsem volt az igazi.L Futottam és közben saját magamra összpontosítottam. Lendületes futással indítottam, mert nem vagyok irigy, vagyis nem sajnálom magamtól többek között a szenvedést sem. Az 1. kör nagyon király volt, ahogy uraltam a pályát, a földet és az eget. Átfutottam a vonalon, megkezdtem az újabb köröcskémet s közben az jutott eszembe, miért van az hogy ennyire egyedül vagyok. Magamon kívül nem láttam egyetlen embert sem és ez némiképp fájt nekem. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg.  Enyém az 1-es pálya, vagy sokkal inkább az egész pálya, meg a fél környék úgy ámblokk!  Tök jó, de mit kezdjek én ezzel? Nincs akihez igazodjak, vagy akihez tudnám magam hasonlítani. Persze-persze, ilyenkor minden úgymond „normális” ember találna magának jobb elfoglaltságot, minthogy ilyesmire adja a fejét. Futok, pedig senki nem kényszerít, sőt nem is várja el tőlem. Egyik kedvenc tesóm szerint én aztán nagyon jó akarok lenni, és pontosan tudom, mit akarok. Igen ez mind nagyon szép és jó, de még milyen szépen mutat a papíron.

   Basszus kit érdekel most az a papírlap. Legszívesebben ott helyben összetéptem volna, miközben potyognak a könnyeim. Ki a fenét érdekel ez az egész műsor? Vajon kit érdekel egyáltalán a szenvedésem, vagy az hogy már q*ra fáj a lábam, meg a hasam és tökéletesen elegem kezd lenni abból, hogy egyedül csak én kínzom magam, miközben a többiek fagyiznak. Aztán mikor a táv befejeztével végre lenyomom a stoppert és kb: 1,5 másodperccel rosszabb az időm, mint legutóbb, akkor nem elég, hogy bosszankodom miatta, de másnap mikor elmesélem valamelyik edzőtársamnak, aki aznap épp a cukrászdában töltötte az idejét, erre ő széles mosollyal a szája szélén hozzáteszi hogy utoljára 8. osztályos korában futott ilyen időket. Most pedig 1 hónap kihagyást követően majdnem 5 perccel tud jobbat 5000-en.  Na kössz szépen! De jó volna most megállni egy kis frissítőért. És tessék. Már hallom is a jól ismert dallamot. A Family Frostos bácsi kicsi sárga autójával itt csilingel a környéken. Hogy az a…..!!!

     Most már tényleg mérges vagyok. Begyorsítok, mert én ennél sokkal többet is tudok.  (akarom mondani tudtam valamikor). Eredmény=Már alig bírom de még hátra van a táv fele. Kellet nekem hajrázni. A familys kocsit úgysem érhetem utol.

     Te jó ég! Mindezt tök egyedül, motiváció nélkül. Ilyet még sosem éreztem, de most igazán nagyra értékelném, ha Péter Attila itt lenne. Hangosan ordítaná a kör közepén állva, hogy:

 - Hajrá Erzsi!

 De még Domborira sem jött L /Na erről majd máskor kicsit részletesebben./

     Gondolatok bizony jönnek, ahogy fáradok. Egyre több. Vajon mi történne akkor, ha mondjuk 3 kilit követően hazamennék?  Csak úgy, mert mi a fenének szenvedjek ennyit???

   Van ennek valami értelme?

   A válasz: IGEN!!

     Találjuk meg a kellő motivációt és mindjárt könnyebb lesz. Muszáj gondolnom valami könnyű dologra, különben nem bírom ki.  Elkezdtem nem arra összpontosítani, hogy nem megy, mert nem tudom, meg nem bírom.

    Egy pillanatra behunytam a szememet és felidézem magamban, amivel az edzőm elindított a Bajai versenyen még Június végén.

  „Minden itt FEJBEN dől el. Hogy kibírod-e  vagy sem, az határozza meg, hogy elhiszed-e magadról, hogy képes vagy rá!”

    Lehet, hogy magamnak még nem igazán, de mivel az edzőm mondta neki igen, hiszen mégiscsak tud valamit. Ez újabb lendületet adott és csak erre gondoltam. Minden itt fejben dől el. Mert fizikailag alkalmas vagyok rá, elbírom a terhelést.

     Ezen a napon nem igazán a többiekkel, mint inkább a gyilkos lélekölő unalommal kellett megküzdenem. Jelentem sikerrel abszolváltam a távot. Futottam az utolsó 1 körben+200méteren, erőm alig maradt, mert egyrészt nálam is volt kihagyás másrészt nem igazán sikerült jól beosztanom az erőmet. Bevallom volt közben egy kis feszültég, amit belefojtottam a futásomba, később ez megbosszulta magát. Már csak a visszalévő métereket számoltam, s közben arra gondoltam, hogy a nehezén már túljutottam.

    Átszakítottam a képzeletbeli célszalagot, majd lenyomtam a stopper. Amit ekkor éreztem, azt aligha lehet összehasonlítani bármivel is. Legyőztem a világ legnagyobb ellenfelét. Saját magamat !!!

    Ígéretemhez híven a válaszaim nagy része C. 1 kivétellel. (B) Jó úton járok, de még erősödnöm kell, mind fizikailag, mind pedig fejben.

    Semmi gond, a 2012-es Londoni Olimpiáig még van egy kis idő.:)