2008.06.16---Hétfő

Reggel 05.57

Képen: Inge éppen nyújtózik. Ő nem volt ott velünk az edzésen:(

   Ilyen kora reggel  még a nevemet sem tudnám hirtelen, csak azt, hogy én (akárki is vagyok)  mindennél jobban szeretnék ott lenni a bajai Tiatlon versenyen, ami számomra félig hazai pálya.  Nemcsak a Mogyi miatt, de erről majd később kicsit részletesebben.  Komolyan mondom, ha nem lenne ilyen világos már kora hajnalban + ilyen kellemes időjárás, ja és nem tartanék éppen a versenyidény kellős közepén, talán  beteget jelentenék.

   Beteget? Pont én? Dokik, lázmérők, pirulák, injekciós tűk, meg az a rengeteg fájdalmas semmittevés azzal a tudattal, hogy a többiek edzenek, amit én nem bírnék még annyira sem.  Akkor köszönom, de inkább önként és dalolva kínzom magam minden nap reggelén.

/Sőt amilyen elvetemült vagyok, még meg is kértem kedvenc edzőmet, h. kínozzon meg!/

   A medence vize már nem tűnik hidegnek. Az első 2-3 hossz (50-75 méter) után meg már könnyen szerelembe esik az ember.  A szokásos 400 gyorssal melegítünk. Faltól-falig, fel-alá. Ez még ok, de képzljétek el azt a szitut, mikor az egyik kedvenc edzőtársammal IRONMAN távot úsztunk rövidpályán. Magyarul 25 méteresben 3.800-at egyhuzamban egymás mellett, beállva 1 ún. utazó tempóra. Az annyit tesz, mint 38*4 hossz = Ha jól számolok az annyi, mint 152 hossz. 151 bukóforduló. Majd elfelejtettem mondani, hogy önként, szabad elhatározásunkból tettük egyik szombat délelőtt, mikor mások "szabadságon voltak".  Ha valakit érdekel, jelezze, mert akkor azt a storyt is berakom a  blogomba. 400 méter ehhez képest smafu.

   E napon mindössze 9-en dolgoztunk az 1. turnusban. És akkor még az úszóválogatott irányítója panaszkodik, hogy kénytelen 4 egész embert bezsúfolni 25 méterre.  SZEGÉNYEK:( Triatlonistáék, azaz mi néhány nappal korábban befogatuk az öttusásokat is. Szóval csak 15-en kerülgettük egymást. ) Mondjuk annyiból szerencsés helyzetbn vagyok, hogy 1-2 éve az úszókal osztoztam az 1-es pályán. Ők pillangón,  Erzsébet utánuk mellen. Fantasztius érzés, DE TÉLLEG!!!

   A világért sem hagynám ki. Minden egyes ütemet élvezettel úsztam le.  3atlonra készülve 800 métert úsztunk, aztán 400-at, majd 200-at,  100-at, 50-et, ezt kövtően a maradékot. Gyorsabbak indulnak először. Szép sorban utánuk a többiek.  ÉÉés HopPP-ra természetesen.  800 méter igazán jó, mert nem kell feltétlenül megszakadni, ellenben, mikor utolérnek és beterítenek a falnál...GRRR EZ NEM ÉR!! :(  Utolsó 50-hez közelítve hátrafordulok, h. kell-e még valakit elengednem, de már nincs senki. Az 1. emberünk ott pihen a rajtkő mögött a pálya szélén.  Nem ártana tehát kicsit sietni, mert  még megfagy szegény, mire visszaérünk.

    Következik a kedvenc számom. 400 méteres gyorsúszás, pihenő össz-vissz 1-2 perc.  100-hoz közelítve fáradok, de kb: penzumom felénél tartok. Kezimet alig bírom emelni az izomláztól. Vajon miért vagyok én Laure Manaudou (400 gyoson)? Erre még kedvenc edzőm sem tudja a választ, aki a 16. hosszt követően hozzám fordul.

 --Erzsi! kicsit több lábtempót kéne csinálni!  Szóval jobban hajlítsd be a térdedet!

    Huh! Pont azért lettem Triatlonista, mert vagány módon karból megoldom az egészet, így marad lábam a bringára + a futásra.  Még társaim eszeveszetten "pörgetik" a lábukat 25 méterig, addig én max: 6 laza krallt csinálok.  Pedig muszály lesz engedelmeskedni az utasításoknak a csapatban maradás kedvéért.  200-on szenvedtem is, mint ÁÁlat!!!  Szerencsére vígasztalt az a tudat, kedvenc trénerünk fel-alá járkált a parton figyelve Erzsébet "lábtempóját".   Előbb lesz Manaudou 5*-ös olimpiai bajnok, mint én lábtmpóbajnok.  50 méterig csak-csak haladtam a korral, viszont 100-hoz közeledve totál szétesett a mozgásom.  Ezt még sokat kell gyakorolni!!  125-höz közeledve szinte majd mindenki elhúzott mellettem. Végülis kénytelen voltam beleerősíteni a kartempóba.  Így viszont a lábmunka ismét háttérbe szorult. Te jó Ég! Mit fogok én kapni 07:00 órától??

    Levezetés következett. 100 laza szabadon választott. Erzsébetnek még gy 6*100  technika, utána 200 levezetés.  HURRRÁÁÁ!!!!  Eközben megérkezett a következő turnus. Annyi erőm még marat, h. kikászálódjak a medencéből. A mester már várt. Nyújtani fogunk. Csak lazán, mint a kazán.   Mondani könnyű, szenvedni úgyis én fogok. Másnak úgysem fáj!

   Hátrahúzta a kezeimet a könyökömnél fogva. Ez simán ment. Ellentétes karkörzés után nyújtás. Ez már kicsit fájt. Nade ami ezek után rám várt, azt szívesen kihagynám, bár azzal csak magamnak okoznék bajt.  4-5db színes úszólapot pakoltam egymás mögé a földre, közvetlen a rajtkő elé, majd ráhasaltam. Az államat egyenesen megtámasztottam,  oldalra kitettem 2 kezemet, h. az edző tudja nyújtani.  Fájdalom esetén eltorzult arccal kiabál a jóember, közben pedig reménykedik abban, hogy már nem kell sokáig "szenvednie".

    Hát én aztán nem fogok kiabálni, még ha fáj is, inkább elviselem, s közben arra gondolok, ezzel nekem tesz jót a segítőm, vagyis mindez az én érdekemben történik. Éreztem, ahogyan egyre inkább húzóhik a vállam. Próbálj meg lazítami...-énekeltem magamban fájdalmas képpel, ám egyre fokozódott a szenvedésem. Mind jobban és jobban éreztem, hogy fáj, most már elviselhetetlenül. Akkor sem kiabáltam, pedig potyogtak a könnyeim. Reménykedtem benne, h. túl fogom élni. Ekkor már javában melegített a B válogatott.  Végül már nem bírtam a gyötrődést, úgy éreztm, mintha eltörnék a  csontomat, és felüvöltöttem a fájdalomtól:

   ---ÁÁÁÁÁÁ!!!  Úgy hangzott, mintha azt kiabáltam volna: ÁÁJÁÁ Meg!!  Szegény Sellő, aki épp fordult volna, ilyedten állt meg a vízben, s csodálkozva nézett körül, vajon ki szólította fel! Túlkiabáltam még a mesteremet is. EZ MÁR AZÉRT TELJESÍTMÉNY!!  Ő is tud ordítani, ezt majd a Fadd-Dombori fejezetben mesélem el.  Tovább kínzott engem, ám már nem bírtam megszólalni, ezért behajlítottam a térdemet és elkezdtem a lábammal kalimpálva jelzni neki, h.  MOST MÁR AZTÁN ELÉG LEGYEN!!!

    Edzőm szerint magas a fájdalomküszöböm. Majd hozzátette: Tudnék én lábtempózni. Pláne ilyenkor. HÁT KÖSZI!!  Remélem azrt a vízben nem szándékozik tönkretenni...