Kiment a bokám. :( Nem tudom hogy fogom bírni.

Pénteken délután a napsütésben telve energiával elindultam futni. Nem volt kedvem a Margit-szigetig elmenni, így maradt a Városliget. Épp azt tervezgettem a zenével a fülemben, hogy lehetne kivitelezni, hogy a munkába is futva jöjjek-menjek és hogy a szombati laza munkanap pont alkalmas lenne ennek a kipróbálására. 

A Hősök tere sarkára értem, amikor a járdán nem vettem észre egy úthibát és kifeküdtem. Még soha nem estem el mióta futok (picit több, mint egy éve). Rá a jobb térdemre, aminek meglepően nem lett sok baja, csak picit belilult. Másik oldalon balkezemben mindig ott az mp3, azzal felszántottam a betont, illetve sajnos fordítva történt. Próbáltam felkelni, de nem tudtam lábra állni. Így ciki, nem ciki ülve maradtam. Jó magyar  nemtörödőm-mentalitással az emberek elmentek mellettem. Két árus szánt meg, akik éppen a szőrméiket pakolták a kocsiba. Összekanalaztak, leültettek székre, betakartak. Ezúton is nagyon köszönöm nekik a segítséget! Nagyon kérdezgették, hogy kit hívjanak fel, hogy jöjjön értem. Hm-hmm morfondíroztam. Nincs mostanában annyira közel álló emberke hozzám (elérhető távolságban), akit úgy felhívnék hogy teljesen nyugodt lenne a lelkem, hogy nem okoztam neki ezzel problémát és nem vagyok teher. Aztán végiggondoltam, hogy futáshoz sose viszek telefont és egyedül Anyu számát tudom fejből, ő meg Pécsen. Taxit hívathattam volna még, de nem volt otthon kp, így akkor haza-automata-haza, túl problémás. BKV-ra szállni, őszintén megmondom, eszembe se jutott. Így hazasétáltam. Közben csekkoltam, hogy a nadrágom nem szakadt ki, az mp3 működik. Sántikáltam, a végére már elég rossz lett.

Itthon eléggé félve, Anyuval telefonálva néztem meg a lábam. Mintha egy almát dugta volna a bőröm alá a külső bokámhoz.

Orvosnál nem voltam, már lilul és gyógyul. Nem lesz baja, csak én nem fogom bírni, hogy itthon csücsüljek. Már most mennék legszívesebben. Mi lesz így a Vivicittával?