A tegnapi napon elég rosszul sikerült, valahogy minden összejött. Éppen ezért hazafelé a buszon már alig vártam hogy elindulhassak futni és kifussam magamból a felgyülemlett rosszat. Persze mért is ne, mikor leszálltam a buszról elkezdett esni az eső, és mindenhol sötét viharkék volt az ég. Egyre erősebb csakazértis érzés volt bennem, és hazaérve szokásomtól eltérve egyből átöltöztem és elkezdtem bemelegíteni. Mivel alapból imádom a viharokat ekkor már nem bántam hogy be van borulva, és szinte vártam hogy elkezdjen szakadni az eső, - esőben még úgysem futottam. Aztán elindultam. Mennydörgés kísérte lépteimet, friss esőillatú széllel kergetőztem, és imádtam ahogy izgett-mozgott morgott a világ. Észre sem vettem hogy - magamhoz képest - milyen gyorsan futok, mivel annyira finom volt a levegő hogy bőven jutott a tüdőmbe és nem szenvedtem a szokásos légszomjtól. Akkor tünt fel a sebesség, amikor egy sarok után szélcsendes helyre értem, hirtelen eltünt a szembeszél és könnyű lett a futás. Ekkor már éreztem hogy ezt nem fogom bírni két körig, így maradtam az egy körnél, de elhatároztam hogy akkor azt már végigfutom ezzel a tempóval. És lőn, mikor a kapu előtt lenyomtam az órát nem akartam hinni a szememnek, 29 másodpercet javítottam az eddigi legjobb köridőmön, végre letudtam szorítani az átlagsebességemet 5.30 alá. :)))) Ez az élmény nagyon feldobott, feledtette minden bajomat, megkönnyebbültem álltam az udvaron és fogadtam égnek fordított arccal a kövér esőcseppeket. Szép élmény volt, az ilyen pillanatokért szeretek élni. :)

Tanulság: lehet hogy néha jót tesz a fejlődésemnek ha kevesebbet futok, de intenzívebben....? Azt hiszem újra átnézem a cikkek közt a különböző edzésterveket, valószínűleg ott is ez áll majd. :)