Tegnap lefutottam életem első 6 kilijét.  Ma azt se tudom hogy sántítsak hogy ne fájjon a lábam...

Valójában eszemben sem volt hogy én most ennyit fogok teljesíteni, a dolog futás közben érlelődött meg bennem. Mivel a hét eleji hajnali fagyos levegőben munkába menet megfázott  (!) a lábam,  és fájt is itt-ott, nem akartam mást csak kocogni egy lazát. Eredetileg egy körrel számoltam, és úgy voltam vele hogy majd meglátom bírja-e a lábam a kettőt. Lazán indultam, meglepetésemre 160-164 pulzussal, és ezt tudtam is tartani nagyon sokáig. A levegő friss volt, kicsit fújt a szél - pont annyira amennyire még jól esik - és nagyon jól esett a futás. Már az elején elhatároztam hogy lefutom a két kört, és már ekkor gondolkodtam rajta hogy ezzel az erővel mehetek hármat is. Persze vitatkoztam magammal hogy erre azért nem árt előre készülni, meg ilyenek, de végül meggyőztem magam hogy amilyen ritkán érzem ilyen könnyűnek a kocogást, ennél jobb alkalmam nem lesz arra, hogy kipróbáljam mit tudok. Így hát a második kör végén nem balra hazafelé fordultam, hanem jobbra és megkezdtem egy újabb kört. Vártam hogy mikor jön el a lélektani határ - de mivel nem jött hát úgy gondoltam óvatosan akár még rá is erősíthetek az utolsó 600 méteren. Ezt is tettem, de a vége felé már éreztem hogy reklamálnak a lábaim. A jobb térdem kezdtem érezni erősen és a bal lábszáramat, de az utolsó pár száz métert már csakazértis lefutottam, még jobban odafigyelve arra hogy jól fussak és ne sérüljek le. Végül csak meglett a 6 kili, kicsit még több is, és nagyon örültem magamnak. :) Különösen figyelmesen nyújtottam minden tagomat hogy ne legyen gond, de reggel ébredésnél azért éreztem hogy nem mindent tudtam elkerülni. A jobb térdem érdekes módon csak lépcsőn lefelé sikoltozik, a bal lábam viszont úgy fáj ahogy van, bokától a térdig. Úgyhogy most regenerálódok, legközelebb pedig kicsit okosabban állok majd a dolgokhoz...