2 hozzászólásHa nem is a Holdon, de Hódmezővásárhelyen.
Már tavaly kinéztem ezt a túrát, csak akkor éppen lefelé hanyatlott a futókarrierem, ami -ezzel szemben :) - mostanában éppen felfelé ível. :D
És bár két hete nagyon rosszul érintett AZ a 30-as, azért úgy gondoltam, ezt még lefutom. Feltéve, hogy nem találok valami kifogást. Nem találtam. Pedig kerestem. De hát a tavaszi szünet után nem voltam elég fáradt, nem tört rám semmiféle nyavalya (hál' Istennek, persze), de még egy rohadt hidegfrontot sem bírtam felmutatni. Úgyhogy menni _kellett_.
A túrára a múltkorival ellentétben 3 napi hideg élelemmel érkeztem. Otthonról kaptam kölcsön övtáskát, jól telepakoltam sajtos stanglival, csokival, zsepivel, meg egy kisflaska víz is volt nálam. De nagyon nem akartam megint eléhezni, mert nagyon lesokkolt, hogy múltkor úgy kellett visszafognom magam, nehogy bemenjek az első szembejövő kocsmába. :)
Hanival mentünk át kocsival, és a versenyközpontban már ott gyülekezett a társaság. Voltunk vagy 8-an. Gondoltam is, hogy majd hamar szétszakadunk jól, ehhez képest majdnem teljesen végig együtt mentünk. Nem vagyok én ehhez szokva.
A csapatban Hanin kívül ott volt még Erika, Szilvi, Zoli (a Szupermaratoni Hős :), Zilaci Jr., és még két srác (Csaba és Lajos). Klassz volt. A hangulat jó volt, az pedig külön jól esett, hogy ilyen jól befogadtak.
Azon persze jót vigyorogtam, ahogy abban maroknyi erdőben, 7-en kábé háromfelé mentek volna minden elágazásnál, de csak megtaláltuk az első ellenőrzőpontot. :) Kavirnyáltunk még valami kertvárosi részeken, kezdett szépen melegedni, és 7 kilinél ugyan még kicsit korainak éreztem a 2. EP-t, viszont számomra szokatlan módon lenyomtam egy csokit.
És akkor itt kezdődött a móka. Azt ugyan tudtam, hogy a következő EP-ig tartó 10 és fél kili nem lesz a túra legkedvesebb szakasza, de arra nem számítottam, hogy a hódmezővásárhelyi körtöltés ilyen bokatördelő. Ettől eltekintve jó volt. Kicsit lemaradtunk Hanival (mondjuk nyilván én voltam a lassú), de Zoli simán lemaradt velünk, minden további nélkül, és még Ő vette zokon, amikor megjegyeztem, hogy milyen fura már, hogy valaki, aki napi fél órás szakaszcsúcsokat állított fel a Balaton Szupermaratonon minden nap, az hogyhogy tud itt döcögni velünk hátul. Dekéremszépen, én ehhez nem vagyok szokva. Az utóbbi időben itthon a srácok rendre elhagytak, úgy kellett hálásnak lennem, ha valaki beáldozta magát és lemaradt velem. Zoli szájából nem hangzott el az ez már nem is futás szókapcsolat, és egyáltalán. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy jött velünk. Mondjuk olyan vészesen nem maradtunk le, a többiek végig bőven látótávolságban voltak, és a keresztezendő főutaknál bevártak minket. Zoli amúgy tök sokat mesélt a Szupermaratonról, a felkészülésről, a hangulatról, hogy élte meg a dolgokat, stb.
Hani kiszállt tizenpár kilinél, hogy az úton haladva visszakocogjon a városba, én pedig az élre törtem. Így másokkal is beszélgettünk, már amikor nem arra koncentráltunk, hogy ne törjük ki a bokánkat. Voltak marhára bozótos részek, azok nem tetszettek, viszont váratlan módon élveztem a futást. :)
A csapat kezdett kicsit szétcsúszni, nem mindenkinek esett már jól a futás, de azért jól haladtunk, és még mindig együtt voltunk. Tökjó :) Ezután az almás ellenőrzőpont következett, ez már 20 kili után volt, és innen már csak úgy 7 és fél volt vissza. Itt sem volt bubimentes víz, ennek ellenére megettem a másik csokimat, és elkezdtem várni a végét. Ekkor már egyre több aszfaltos rész váltotta töltést, és Erika mindig megígérte, hogy ez már az utolsó töltésszakasz, aztán valahogy mindig lett újabb. Még a városon belül is. De haladtunk szépen, olykor poénkodva, néha belesétálva, kellemesen.
Mígnem egyszercsak beértünk a városba, és megláttam A Kutat. Amit még a Helyiek sem ismertek, még jó, hogy elmentem velük túrázni, és felfedeztem nekik!!! :)) Ez azért jót tett a lelkemnek, de ekkor már nagyon vártam az utolsó töltésszakaszt. Aztán az utolsó utánit :)
Egyszer persze a elfogyott a töltés, és a végén kialakult némi kavar az útvonalat illetően, de azért beértünk. :)
És utána is tökjól voltam, noha nagyon örültem, hogy vége, de nem voltam úgy kész, mint 2 hete az itthoni 30-as után. Mondjuk a társaság is nyilván nagyon sokat jelent, és talán az is, hogy kajáltam is menet közben.
De azért Terep 50 kapcsán nem gondoltam meg magam. Most biztos nem... Majd egyszer. Talán. És ha sohasem, az se baj. Úgysem az a lényeg. Hanem, hogy újra futok. És több, mint egy év óta először gyűlt össze közel 60(!!) kili egy hét alatt. És ha nem tudnám, hogy ennyi, holnap még simán kimennék egy laza 6-osra.
De azért most még 2 hét kemény meló, túlélés, de utána talán újra menni fog a heti 4 futás. A motiváció, a jóidő megvan.
És még egyszer. Köszönet a Hódmezővásárhelyi Csapatnak, hogy így befogadtak. Nagyon jól esett!
