Most aztán tényleg elszánt vagyok - azt hiszem. A december végi két hét nemfutás óta az új évben egy kivételével eddig megvolt a heti 3 futás. Elviekben a mennyiség is nőne: a hétközben 7-8 km-ekre viszonylag gyorsan vissza tudtam állni és 10 km környékén vagy picit fölötte is futottam már háromszor. Sőt, a versenyre is beneveztem, szóval most már nincs visszaút. Szóval elviekben szépen halad a szekér, de ez a hét csak nem akart rendesen összejönni :/

Azzal kezdődött, hogy múlt vasárnapra elkezdett fájni a sípcsontom. Végülis érthető, egy lazább hét után futottam újra 10 km felett, amilyen távból olyan sok még nem volt, ráadásul aszfalton, betudtam hirtelen terhelés emelkedésnek. Oké. Igenám, de hétfőn egy újabb 10-est terveztem, aminek fájós lábban nem mehettem neki. Segáz, jegeltem, kenegettem - jaaa, tudom, meg futóstílust is kellene váltanom, de nekem az úgy nem megy vasárnapról hétfőre, gyenge vagyok, na. Mindenesetre rendbe jött és bár don't try this at home, de én egy életem, egy halálom, belevágtam a hétfői 10-esbe.
Az lement simán. Nem fájt a lábam végig. Megcsináltam, huh, a többivel már nem lesz gond.

Kedden reggel várakozásaimmal ellentétben nem sípcsontfájdalomra, hanem enyhe náthára ébredtem, és ha olyan ember lennék, aki hisz ebben, már mondtam is volna, hogy a sors nem akarja ám, hogy erőltessem én ezt a futást. Más kérdés, hogy szerdára már rövidke iramjátékokat terveztem a rövidebb futásba, kis "villanyoszlopozást". Jaaaa, hogy ezt a szakkifejezést nem ismerik az edzéselméleti szakkönyvek? Ez se gond. Felzaklatott viszont kissé, hogy szerdára a megfázás helyzet nem javult, viszont legalább romlott. Nem sokat aludtam reggelre, levegőt alig-alig kaptam, de orrfújáson és fáradtságon kívül más bajom nem volt, nekimentem hát a szerdai futásnak is. A fartleket ugyan nem mertem beletenni, de lazáztunk egyet, km-szám megvan, legalább valami. Már csak a hétvégi 12-es van hátra, azzal biztos nem lehet gond.

Meg is beszéltük mára a futást Zolival, bár az Időkép esőt jelzett. Persze az sem egy szentírás, így amikor Zoli felhívott, hogy menjünk futni -épp - nem esik, optimista voltam. Megsúgom nektek, ezért nem optimista ember a magyar. Most én is az voltam, mégis megszívtam, hát minek??
Amikor leértem még mindig csak szemerkélt. Ahogy nekivágtunk, szépen elkezdett erősödni az eső, de gondoltuk, nem megyünk messzire, hídkörözünk, legfeljebb a második kört már nem futjuk le. Már az első kör elején, a hídon éreztem, hogy ez nem jó ötlet, de már átöltöztem, nem akartam kiszállni. Mire átértünk a hídon, km-t még nem gyűjtöttünk sokat, vizet már igen. A felsőnkbe, nadrágunkba, cipőnkbe, zokninkba. Úgy döntöttünk, rövidítünk, de innetől nekem már a túlélésért ment a harc. Ne is ragozzuk, minden méterét utáltam a mai futásnak, mert nem hiányzott elmúlófélben lévő megfázásomnak se, a hosszú futás nem jött össze és gyűlölök esőben futni. Én nem is értem, így utólag, miért is indultam el. Persze tudom: kecsegtetett a társas futás és az esély, hogy megúszhatjuk. Hát, most nem jött össze.

Mindenesetre minden ilyen alkalommal képes/hajlamos vagyok B tervet gyártani. Most megpróbálok egy olyat, hogy a) most már aztán végleg kigyógyulok a megfázásomból, b) hétfőn futok egy 12 km-t, szerdán 8 km-ben 3×500m közepes tempót, majd hétvégén 13 km-t. Szerintem most már nem lehet gond :DDD