Sűrű a tavaszi versenyszezonom. Nincs sok verseny, csak velősek. Sokáig úgy volt, hogy indulok Kisbéren, Sárváron pedig 12 órában. Aztán átértékeltem a dolgokat. Kisbért lemondtam, viszont cserébe bevállaltam a 24 órát. Úgy éreztem tartozásom van a tavalyi VB kudarc után. A tervem 220 kili volt, azaz a nemzetközi B szint elérése. Ráadásul gondolnom kellett arra is, h 3 hét múlva egy nagyon izgalmas kihívásnak nézek elébe. A verseny előtti héten már lázasan számolgattam, próbáltam a taktikát felépíteni, tempót, frissítést terveztem.

Péntek délután igyekeztünk időben elindulni, hiszen még a frissítők nagy részét is be kellett vásárolnunk. A tésztaparty-n jó volt találkozni a sok ismerőssel, közben kiderült, h a Várkapu panziót az edzesonline-sok foglalták el. A saját frissítést Makai Vikiékkel egy helyre raktuk, mateve frankón előre látó volt, a kempingasztal (is) jó ötlet volt. Gondosan kipakoltunk mindent, rajtszámfelvétel, szerelésigazítás, üdvözlés a rajt előtt és indulhattunk is. Igyekeztem nem elrohanni az elejét, bár így is egy kicsit tempósabbra sikeredett. De szerencsére nem volt vészes és sikerült is tartani. A kőrözés alatt sikerült jó pár fórumossal személyesen is megismerkedni, ámulattal hallgattam, h Combnyak honnan jött vissza a sérülése után. Aztán elbúcsúztunk róttam a köröket szinte a tervek szerint. Közben igyekeztem szurkolni a társaknak, ahogy ők is biztattak ezerrel. A frissítés nem a tervek szerint alakult. Úgy látszik a futóknak ez a rémálma. Rettegnek az eléhezéstől, képtelenek normálisan megtanulni frissíteni (na jó.. nagy részük, köztük én is). A felkészülés során, a BalatonSzupermaraton és is azt hittem, h frankó csávó vagyok, aztán itt meg borult minden ezerrel. Szilárd kaja egyszerűen nem ment le, hiába próbálkoztam. Ezzel még később is jócskán meggyűlt a bajom. Megérkezett Yoyoka, Bérces Edit, akik lelkesen csatlakoztak a szurkolótáborokhoz. Steve lányai remek hangulatot teremtettek, szinte minden szakaszon voltak szurkolók. Remek érzés volt triatlonista barátaimat zrikálni (bocs Norbi, Zsolti), Végh Attival időnként ökörködni. Bélának szurkoltam nagyon, örültem, h Edittel is minden OK, Dildi fantasztikus volt, remélem jövőre 24 órázik. Lassan ránk esteledett, vártam már 12. óra végét. Időnként bedobtam a fél óra futás, 2perc gyaloglás taktikát (anno még Tóth Attilától (runner42) „nyúltam” le ezt a remek megoldást.) Hiába a jobbtól tanulni nem szégyen és tényleg nagyon bejött. Tudtam, h furcsa lesz, mikor elcsendesedik a pálya, megritkulunk. Megszólalt a sziréna, igyekeztem minden versenyzőnek gratulálni, nagyon szép teljesítményt nyújtottak. 121 kört teljesítettem, akkor még úgy gondoltam, hogy 100 kört a maradék 12 órában már „könnyedén” összekaparok. Úgy gondoltam most már jöhet egy kis zene is, meg fel is kellene öltözni. Ezt gyorsan megejtettem, innentől egyfajta „euforikus” állapot lett rajtam úrrá. Nem tudtam mi ez, most sem igazán tudom, de nagyon jó volt. Élveztem a futást, szinte „szárnyaltam”, énekelgettem közben. Aztán egy kicsit megijedtem, nehogy ellőjem a puskaport. Bérces Editet kérdeztem, h mi a fene ez, a válasz annyi volt, h fussak, ne törődjek vele. És én futottam. Bélával időnként egyeztettünk terveink megvalósításáról, hogyan is állunk éppenséggel. Aztán Béla el, én meg folytattam a magam kis tempóját. Aztán eljött a hajnali 3 óra és vele együtt egy rémálom. Úgy éreztem itt a vég. Megjött a holtpont, egy mély szakadék formájában. Úgy éreztem, h megállt az idő, csak vánszorgok, a cél egyre messzebb került. Küzdöttem, akartam azt a 220-at. Nagyon akartam. Ezért jöttem, nem engedhetem el csak úgy, még egyszer nem állok le mint a franciáknál. Egyre jobban fáztam, úgy döntöttem egy kis pihenőt megengedek magamnak azzal, hogy közben átöltözöm. Aztán fél 5 – 5 között éreztem, h kezdek észhez térni. Lassan szállingóztak vissza a szurkolók is, biztattak, erőt adtak. Fidót nyüstöltem, h számolja már ki, mennyi kört kell még menni, mert nagyon lassan fogytak. Újra élveztem a futást, bár azon voltam, hogy nagyon ne rohanjak még. Tudtam, éreztem, h eljön az az idő is. A holtpontra egy kicsit visszatérve: másnap mikor megnéztem a köridőket ugyancsak meglepődtem. A tempó nem volt vészesen lassú, úgy látszik inkább fejben volt valami gubanc. Drága Nicol-ék megrajzolták az ugróiskolát, nem hagyhattam ki. Tapsoltunk, örömködtünk egymásnak, közben Vaczkó Zsoltiékkal lelkesen számoltam vissza a köröket. És hopp, meglett a 220!! Innentől egy felszabadult örömfutás vette kezdetét. Mintha egy teher esett volna le a vállamról. Emberek! Csodálatos volt. Közeledett a 24 óra vége, szinte kezdtem már sajnálni (na jó.. ezt viccnek szántam). Egyszerű, matekzseni fejemmel kiszámoltam, h még a 230 is meglehet. Fidó futott velem egy kört, az ugróiskolát kihagytam a cél érdekében. Utólag is bocsi érte. Még négy perc volt vissza, mikor láttam, h Edit és Dildi együtt sétálnak a célvonal fele. Belehúztam, jó érzés volt futótársammal együtt befejezni a versenyt. Örömködés, elsétáltam a frissítőasztalunkhoz, összeborulások. Megszólalt a sziréna, vége. 231 kili, abszolút 2. hely (Béla Te csodálatos:D), kategória 1. hely. 

Ennyi volt. Összepakoltunk, irány a zuhany. Addigra beálltak az izmok, szép darabos mozgással másztam meg a lépcsőt. Kifele jövet megköszöntem a takarító néninek a türelmét, rám és Editre nézve hitetlenkedve kérdezte: megéri ez nekünk? A válaszunk egybehangzó volt: igen, pár nap múlva meg csodálatos emlék lesz.

Jöhetett az eredményhirdetés, boldogan tapsoltunk, gratuláltunk egymásnak.

Mivel Edit két jogsi nélküli pasival volt kénytelen hazavezetni, ki lett adva a utász: beszélni egyfolytában, nehogy elaludjon. Norbival igyekeztünk is, néha még poénok is elcsattantak. A benzinkutas sztori Edit edzésnaplójában olvasható.

Hazaérvén nagyon megkívántam a pizzát. Olyan, de olyan magyarosat rendeltem, h normális esetben rá se tudtam volna nézni. Igaz most sem tudtam belőle sokat enni. Próbáltam aludni, nemigen ment. Másnap a munkahelyemen igencsak furcsán támolyogtam, nem voltam éppen toppon. Kedden már a hátsó agyam legtávolabbi sarkában megszólalt valami gyenge, halk hang: futni kellene.. No, én elhajtottam de gyorsan. Pihenni kell, nem keveset, hiszen nyakamon a tavaszi szezon legfontosabb versenye. Amiért olyan sok mindent alárendeltem. Most le kell vonnom a tanulságokat, elemezni a 24 órát. Fel kell szorozni kettővel. A frissítéssel kell vmit kezdenem. A pihenőkkel. Életemben nem futottam ennyit egyhuzamban. Bízom a füredi szervezőkben, tudom, h nagy segítséget kapok majd tőlük. Profi, tapasztalt futók szervezik, tudják mi kell a népnek. Nagyon várom már, igaz hajnalban kétségeim voltak, h mit akarok én ott.

Köszönöm mindenkinek a szurkolást, a gratulációkat, számomra megtiszteltetés, hogy eme remek közösségbe tartozhatok.