Amikor vége egy versenyszezonnak, röpke pihenő után a sportoló elkezdi tervezni a következő évadot. Nagyjából megtervezi az edzéseit, vagy csak ösztönből lemegy futni, de edz. Futás közben, esténként, szabad idejében jár az agya, kitalálja a fő célját, legyen az 10 kilis verseny, félmaraton, maraton, vagy hosszabb távú verseny, teljesen mindegy. Egy csomó dolgot alárendel a céljainak. Időt, energiát, pénzt nem kímél, vállalja, h munka után esetleg fáradtan, de megy. A fő cél mellett, előtt persze több versenyt is betervez. Ahogy közelednek a versenyek egyre nagyobb izgalommal készül. Felmérheti, h hol tart , kipróbálhatja magát.

Mikor eljön a verseny, azt egy ünnepnek tekinti, alázattal, lelkében nagy izgalommal készül rá. Gondosan összekészíti a ruháját, frissítéseit, várja a rajt pillanatát. Nem alacsonyítja le, nem tekinti egy edzésnek, részvételével megtiszteli a szervezőket, a tudása legjavát igyekszik nyújtani. Nem a győzelem, nem a dobogó a célja, hanem az, hogy a VERSENY után elégedett, boldog legyen, elmondhassa mindenkinek: Ott voltam, megtettem mindent, élveztem, szenvedtem, de megcsináltam. Tök mindegy, h tizedik, huszadik, vagy a mezőny végén végez.  A célban boldogan fogadja a gratulációkat, együtt örül a többieknek, ünnepel. Ha esetleg kudarc is éri, vagy kudarcnak fogja fel, tanul belőle, barátaival kielemzi, esetleg változtat a felkészülésén.

A fenti sorok persze az én érzéseim, az én gondolataim. Nem kötelező senkinek sem igazodni hozzá, nem kötelező érvényesülni vele. Nem vihart, nem vitát akarok vele gerjeszteni. De egy kicsit gondolkozzunk el rajta.

Mikor karácsony után pár nap pihenőt engedélyeztem magamnak, nem gondoltam volna, h ez a pihenő elhúzódik. Aztán január elsején a 2013-as év első futása 3 kili után egy mentőautóban és a kórházban végződött. Egyszerűen elvágódtam az aszfalton, szimpla ájulás, pofa összetört, ennyi. Persze nagy ijedtség, fizikálisan minden OK volt. Mivel nekem alapjáraton "fehér köpeny" szindrómám van, Pannikával, a természetgyógyászommal értékeltük ki ezt az edzést. Sajnos az év vége és az év eleje nem szűkölködött problémákkal, a tisztelt olvasókat nem is terhelem vele, a lényeg, h összecsaptak a fejem felett a hullámok, ergo idegileg kissé megzakkantam. Másfél hét kényszerpihenő után félve, óvatosan indultam neki a futásoknak, volt némi mozgáskoordinációs problémám, a távolságokat néha rosszul mértem fel, ennek az autósok itták meg többnyire a levét, nem győztem elnézést kérni. Aztán ez a része is megoldódott, a futások folytatódtak, igyekeztem a problémákat is vmilyen úton, módon megoldani. Sajna az edzések során fejben szinte nem is voltam ott, csak mentem, csak gyűrtem a kiliket, sokszor hiányzott azaz érzés, amit a futás adni tud. Jópár embert megbántottam ezmiatt, mogorva, zárkózott voltam. Szerencsére sokan megértették, türelmesek voltak, illetve azok is. Nagy és hálás köszönet nekik! Akik meg igyekeztek még pluszban alámtenni, azok meg - ahogy Toncsi barátommal szoktuk egymást üdvözölni: "John Wayne.. bek@phatja.." -, nos, bek@phatják. Elnézést a vulgáris kifejezésért:)

Szóval ilyen előzmények után tört rám egy ideje egy érzés: elmenni egyedül, futni egy hosszút, kiereszteni a gőzt, átgondolni pár dolgot, lazítani, "megtisztulni", leereszteni. Testem, lelkem egyre jobban kérte, majd követelte. Futótársammal egyeztettem, megértette, utamra engedett. Így szombaton (02. 16-án) úgy indultam neki, h a fenntebb leírt dolgokat teljesítem, jöjjön aminek jönnie kell. Bár a fehér gyolcsruha és a szentelt gatöréd hiányzott a felszerelésemből, így is bíztam ama bizonyos megtisztulásban. Persze, most biztos "sokan" megmosolyognak az elvárásomtól. De aki már átélt hasonlót, tudja miről írok, max. rosszul fejezem ki magam:)

Szóval már a hét közepén gondolkoztam a távon és az útírányon. Illetve az útírány nem volt vészes, bele a vakvilágba, csak úgy dúrrbele a nagy büdös semmibe. Péntekre azért megvolt a terv, irány Várpalota meg a "kis" emelkedője. Hetven kili körül terveztem, tempónak a tök mindegy csak fussak elvet követtem.

Péntek este, gondosan összekészítettem (szinte) mindent a Camelbak-ba, az ébresztőt beállítottam, igaz be nem kapcsoltam véletlenül. Így mikor kinyitottam a csipámat meglepődtem, h már világos van, gyorsban ugrottam ki az ágyból. Az órám persze véletlenül bakapcsolva maradt, 45%-on állt az akksi reggelre. Vagy kibírja, vagy nem, ez volt a gondolatom. Kibírta. Izgatott, ideges voltam, idegesített a fülhallgató, így 5 kili után el is csomagoltam. Zene nélkül folytattam, de nem is hiányzott. Sárszentmihály környékén hasított belém a felismerés, h egyik kedvenc frissítőmet otthon hagytam (méz), de a pánikot hamar leküzdöttem azzal, h majd Palotán a fordítónál beugrok a boltba. Mert ugye, éhesen nem lehet futni. Elkezdtem ábrándozni álmaim futócipőjéről, milyen jó lenne benne futni, csak az ára tart vissza nem kicsit. Aztán Sárkeszinél jött velem egy középkorú hölgy az út szélén: kis kocsiját húzta maga után, benne pár faág, meg egy kis rönk. Vitte haza a tüzelőjét. Elszégyelltem magam. Én egy drága cipőn sakkozok, h hogy tudjam megvenni, másnak pedig még tüzelőre sem tellik:( Egy kicsit szomorúan folytattam az utam, szerencsére az út hullámzott, meg egyébként is, új gondolatok jutottak eszembe. Gondolatok: igen, sok mindent helyre akartam rakni, sok mindent szerettem volna megoldani, de nem erőltettem. Futottam érzésre, hagytam, h a lábaim, a testem vigyen, ha vmi eszembe jutott, hagytam hadd járjon az "agyam". Nádasdladánynál egy pillanatra elcsábultam, ne menjek-e inkább Polgárdi fele, ne hagyjam-e ki azt a 10%-os emelkedőt. Aztán mégis tartottam magam az eredeti tervhez. Ősinél ráfordulva Palotának jött a kemény pofaszél. Fejemet lehajtottam, azzal vígasztaltam magam, h visszafele ha minden igaz hátszelem lesz. Beérve a városba, meglepődve láttam, h már 31 kilinél járok, a tempó is igen tempósra sikeredett. Már láttam előre, h az emelkedő nem lesz végig megfutva, de úgy döntöttem, h legalább a feléig felmegyek. No.. Nem elég, h viharos pofaszél fogadott az emelkedő alján, de még emelkedett is:) Így már nemcsak a fejemet szegtem le, hanem elég rendesen be is dőltem a felfele menetnek. Lefele persze már könnyebb volt, majd fékezés a Lidl-nél, kellett az a méz. Hazafele csak azt ettem, elég is volt. A Camelback-ból vészesen fogyott az itóka, úgy saccoltam Ladányig kitart. Persze a hátszelet megkaptam (mert megérdemlem), azon voltam, h a dzsekit le is veszem, éreztem, h fő a fejem. De mivel tudtam, h egy jobbos kanyar után más élményben lesz részem, így inkább maradt rajtam. Közben Ősiben ittam a kútból a biztonság kedvéért, nem mondom, h nem fagyott le a fogsorom és a torkom. Igaz a mondás, a visszafele út mindig rövidebb(nek tűnik), mint a kifele vezető út. A tempó továbbra sem érdekelt különösképpen, egy vmi volt fontos: ÉLVEZTEM A FUTÁST! Végre! Ladányban a terveknek megfelelően megtöltöttem a vízzsákot, aztán onnantól meg sem álltam. Egyre jobban kezdett foglalkoztatni a tempó, az 5:15ös átlag csábító volt, jó lett volna megtartani, de önbizalom híján még erősen kétséges volt a teljesítés. Végül Fehérváron berobogtam a Spárba, h anyukámnak fánkot vihessek. Óra megállít, 74kili, 6:27:32, 5:14es átlag tempó, 132es átlagpulzus. Teccett. 

Magától a futástól azt kaptam, amit vártam tőle végre. Megkönnyebülést, felszabadultságot, egy kis önbizalom löketet. Apró holtpont 28-30 kili környékén, de azt könnyedén legyőztem, erőlködés, görcsösség nélkül futhattam végre. Jöhet az OptiVita Kupa első állomása március 9-én kis hazámban Székesfehérváron!