Újra itt a március, újra kezdődik a versenyszezon. Azt hiszem már várom, izgatottan, nem is  kicsit.

Az idei évre való felkészülés úgy érzem jól sikerült, nem tagadom voltak nehézségek. A lovaglóizom körüli bonyodalmak, a bokám körüli fájdalmak, mind mind nehezítették az edzések maximális teljesítését. Pedig számomra ha kimegyek futni, akkor minimum elvárás, hogy odategyem magam rendesen. Érdekes volt az idei felkészülés számomra. Spárta után egy röpke pihenővel, november közepével indította Attila. Számomra furcsán, hiszen nem egyből belecsaptunk a lecsóba, hanem fokozatosan kezdtük a terhelést. Bár Attila előrevázolta, h mi vár rám, valójában vártam, hiszen volt benne pár újdonság számomra, ami kihívást is jelentett. És én nagyon szeretem a kihívásokat. December egy kicsit húzós volt (26 edzés, 646kili), heti két nap pihenőkkel. És belépett egy újdonság is, amire utaltam: a hosszúfutások felezése. Azaz, h jobban érthető legyen pl: 40 kili futás, egy óra pihenő, 40 kili futás. Először féltem tőle, h ha hazamegyek, eszek, nyújtok, megpihenek egy kicsit milyen nehéz lesz az otthon melegéből kiszakadni. De mivel tudtam, ha menni kell, hát menni kell, nem okozott nehézséget az újraindulás. Inkább türelmetlen voltam, h mikor indulhatok újra neki. Mielőtt bárki nekiállna leszólni, h ennek mi értelme van, elárulom. Nagyon jól fel lehetett mérni, h mennyire tudok regenerálódni az egy óra alatt, mennyire tudom a táv második felét hasonló tempóban lefutni. Januárban még jobban növeltük az edzésmennyiséget, igaz az edzések száma csökkent, de a távolság nőtt (24 edzés, 837kili). Éreztem is rendesen, sokat nem voltam otthon hétvégenként és egyre jobban fáradtam és lassultam. Ez valahol nem kicsi önbizalomcsökkenéssel is járt, egyre kevésbé éreztem magamban az erőt, nem mertem az emelkedőket megfutni, már egy 30-40 kilinek is félve indultam neki. Szerencsére a társam, az edzőm, a barátaim, a sokat segített, segítettek, jó volt érezni, h támogatnak, mellettem vannak. A sérüléseim szép lassan javultak, javulnak. A bokasérülés a múlté lett, a combom nem akart igazán javulni. A fájdalom igazán az intervall edzéseken jött elő, míg az “izmok” be nem melegedtek, illetve mikor edzés után kihűltek. Igyekeztem sokat nyújtani, hengerezni, de igen makacs volt. Igen, remélem volt, február végén a MOBEK-Mobilitás Egészség Klubban Dr. Gyarmati Erikkel megnézettem és úgy tűnik megszületett a megoldás. De ennyire nem kell előre szaladni, hiszen még január végén bevállaltuk Anitával, Petivel, Igorral és Attilával a Fertő-tó megkerülését egy kis extrém időjárással megfűszerezve. Februárban már kicsit csökkentettük a mennyiséget (19 edzés, 496 kili), és a gyorsításra helyeztük a fő hangsúlyt. Február közepén volt egy edzésem: 70 kili 6óra alatt. Ezután az edzés után fordulópont következett be az önbizalmamat érintve. Félve, nagyon félve indultam neki, úgysem fog sikerülni gondolattal. Fejben egyes! A táv felénél ez igazolódni is látszott, hiszen az 5:17-es átlag is erre utalt. Aztán bekattant vmi. Nemáááá…! Elkezdtem “rohanni”, elkezdtem úgy futni, ahogy már régen szerettem volna. Az utolsó 8 kili maga volt az álom, bár elfáradtam de megcsináltam. És jött a bosszúhadjárat: nadapi, csalai, kisfaludi emelkedő, Velencei-tó északi partja. Sőt bármilyen emelkedő. Amikor máskor félve futottam akár az utolsó 8-10 kilin, ott gyorsítottam. Megfordult a fejben való gondolkozásom, jött az erő, ami már itt marad nálam, el nem engedem, jó sokáig, hiszen nagy szükség lesz rá. Felkészülésileg most itt tartok, érzem, h jó úton járok. A hosszú futásokon sokat gyakoroltam a frissítéseket, sok újdonságot már nem vetek be. Igyekeztem inkább a regenerálódásra sok időt fordítani.

A leendő versenyekről: terveim, céljaim vannak természetesen, hiszen azért indulok a versenyeken. Mindjárt itt az első, március 7-én, amit egyesületem az Ironteam szervez. Kis hazámban, Székesfehérváron a 12 OB lesz, ami egyben az idei Optivita Kupa első állomása is.

Lehet rendesen odapakolni, hiszen ez egy remek felmérő is a következő megmérettetésre, ami számomra az ÉV Versenye is lesz egyben: a 24 órás VB Torinóban.

Sárvár természetesen kimarad, hogy egy kis pihenő után következhessen egy új kihívás, a balatonfüredi 6 napos verseny az Emu Sport szervezésében. Érdekes lesz szó se róla.

Az UB viszont nem marad ki az idén sem, a teljesítése majd erősen függ, h mennyire tudok regenerálódni.

A nyáron szeretném nagyon újra megcsinálni a jótékonysági futást, remélem rajtam kívül még sokan várják.

Az ősz: tavaly volt egy verseny, amit feladni kényszerültem. Sokáig úgy voltam, h a bosszú majd pár év múlva fog bekövetkezni. Az a pár év az idén lesz reményeim szerint, a nyári felkészülést annak szentelem alá. Az Optivita Kupát sem akarom hanyagolni, amelyiken csak tudok ott leszek természetesen.

Nem tudok zárszóként mit írni. :) Az idei felkészülésem nagy tanulsága: ne veszítsük el a hitünket még akkor sem, ha úgy érezzük, kész ennyi, nem megy. Higgyünk magunkban, higgyük el, h a sok rossz után jó fog következni. A gödörnek van oldala, türelemmel, ha kell foggal, körömmel, de ki lehet mászni belőle.

Sérülésmentes, sikerekben, élményekben,vidám, versenyszezont kívánok!

És végezetül az egyik kedves motívációs dalom :)

“Csak szívj! Szenvedj, ha élsz, küzdj,
hogyha fáj, harcolj, ha félsz!”

(Road: Ne mondd)