Tehát a torkomnak hála, marad a konditerem a futópadjával. Egész nap ezt vártam. Utolsó óra után tekertem az állomásra. Míg az ütött-kopott bérelt bringával szaggattam az aszfaltot, a napló vérprofi bicajosaira gondoltam. Meg a csodajárgányokra. Azt hiszem, Skótnak igaza van! Ez a szerencsétlen bicikliutánzat nemis az enyém, mégis totálisan a szívemhez nőtt.

BICAJSZÉPSÉGVERSENY? HÜLYESÉG!

A fitneszt laza tekeréssel vezettem be. 50 kcal. Súlyzó lazán- az állomáson lenyomott tré sajtburgernek le kellett nyugodnia. Végre ráállhattam a mélyérzésű padomra. Amely első próbámkor 20 perc után meg akarta menteni az életemet, és megállt.

Hát nem hazudtolta meg önmagát! ÉN 50 percet ütöttem be. Erre melegítés után 53 percet mutatott. Kisvártatva 55-öt. Majd 57:49-et. De úgy dönthetett, többet nem bírok, itt befejezte az önkéntes időemelést. Minek nekem edző? Edzésterv? Majd a mágikus futógép minden gondomat megoldja. Hogy nevezzem? Paavonak vagy Emilnek? Bikilának?

Persze, akkor ott nem így éreztem. Csak csühögtem, és untam. Ritkára jól bírom a monotonitást, de EZ sok volt. Ráadásul mindenki furcsán nézett. Lehet, hogy nem vagyok normális? Ennyit futni egy helyben...

De utána nagyon jó volt. A kalória is fogyott rendesen, és jó volt érezni, hogy van mozgás a melón túl. Még a gépek is mellém álltak.