Ma húsz éve, hogy meghalt.Délelőtt az emlékére szólt a Rákóczi-harang, de számomra este kezdődött az igazi megemlékezés. A sírtól a Nagyerdőbe indultam. Arra gondoltam, mennyire örülne, ha látná, hogy pár száz méterre tőle futók és bicajosok csühögnek nap mint nap, hogy az álma kezd valósággá válni, a futás már nemcsak utánpótlás meg élsport, de tömeg és életforma, sőt, divat...

Hogy örülne ennek az oldalnak, a sok utcai futóversenynek, hisz mindig vallotta: a teljes ember az, aki sportol, figyel a testére is.Elöntött egy húsz éves edzés emléke, és eldöntöttem, megírom az emlékét, hisz elolvasni úgysem kötelező. Fogytak a kilik, nem is éreztem, és a fogam se fájt.

Törött bokával született, édesanyja hetekig sinezte kis torokvizsgáló lapocskák közé... nagyapám a klinikáról jövet épp az iskolások városi mezei futóversenye mellett ment el, a legendák szerint elsírta magát, hogy a kisfia sose fog így futni... 13 évvel később Apu nyerte ezt a versenyt, bár a bal bokája mindig gyengébb volt.

Sok sportot kipróbált, focizott, szertornázott, boxolt, de amikor először lépett a bűvös 400-as kör salakjára, onnan már csak a sportok királynője volt a szerelmese. Versenyzett is, 800, 1500, 3000 volt a távja, egyszer válogatottként 4x400-on indult Gyulaival is, de igazából edző volt, igazi, igazi edző.

Rajkai Tibor mellett segédkezett, halála után átvette futóit, és emlékére megalapította a Rajkai Emlékversenyt. Magyar-történelem szakosként kezdett Sárándon, a kis falu diákjai minden Területi Bajnokságon taroltak. Persze az órák így kezdődtek:"Jönnek a futók délután? Neeem? Akkor csukjátok be az ablakokat, olyan feleltetés lesz, hogy vér fog folyni a párkányon!"

Sárándon máig emlegetik, hogy 16km-ről sokszor futva járt haza, tanítványai a kocsmából szurkoltak neki. A vasúti őrház mellől lopta Anyunak a rózsát, amit 14km-en át cipelt.

A család nem sokat látta, edzés, versenyek, versenybíróskodás, edzőtábor...és bárhogy álltunk, mindig tudott Botas-t venni legjobb tanítványainak valamiből. Később a Tóth Árpád Gimnáziumba került testnevelőként, levelezőn uis ezt is elvégezte, és innentől már csak ezt tanította.

Diákjai szinte könyörögtek egy kis fociért, amikor odajártam, sokszor kértek, környékezzem meg. Elve volt, hogy minden sport alapja a futás, a jó állóképesség és gyorsaság. Ekkorra már elváltak, de naponta találkoztunk, vagy edzésen, vagy a suliban, ahol bérletem volt a tesi szertárba.Imádtam az edzéseit, az edzésterv-osztásokat, a bulikat,a társaságot, és az óráit.

Egy osztállyal fogadott, hogy lefutja őket, 40 perc körözés végén ez nem volt kérdés. Persze, egy futó se járt oda, és biztosan nem véletlenül nem a Csokonai sportosztályát hívta ki!

Nem dohányzott és egy enzim hiánya miatt antialkoholista volt. Mikor nem edzett már akkor sem volt egy gramm feleslege sem.

A termi edzéseken szuper hangulat volt, mi egyre vetélkedtünk: súlypont-emelkedés, felülés, a fiúk két rúdon másztak fel egyszerre...alig jelent meg, már strechinget vezényelt, beszélt az aerobikról. Edzette ultratávokra Láposit, és elkezdte a női gyaloglást, mivel akkor az új dolog volt, lehetett mit keresni benne. Szebenszki Anikó volt az a sportolója, aki halála után pár évvel megvalósította álmát, és két olimpián is gyalogolt magyar színekben.

Ma is furcsán túlcsordul a szívem, ha stopperórás alak áll a pálya szélén, vagy az övéhez hasonlító könnyed stílusban száguld valaki, vagy futóiskolát magyaráznak a figyelő atlétáknak.

Húsz éve este elindultam futni. Egyszerre ólomsúlyú lett a vádlim, leültem az út szélére, és nem tudtam, mi ez. Valahogy hazavánszorogtam az öltözőbe, ahol egy plakáton Florence Griffith Joyner emelkedett ki a rajtgépből, aláírás: "a sportok királynője".

Otthon tudtam meg a hírt. Reggel történt.

Futok.

Kicsit késve írom ezt a blogot, de a tanévkezdés izgalmai mindent háttérbe szorítottak.

Úgy történt, hogy volt egy nagyon kemény osztályom. Olyan gyerekek voltak, akikkel minden óra kihívás volt. Az érettségiük előtt már kicsit elegem lett, és megfogadtam: ha elballagnak, kibicajozom a munkahelyemre. Na, nem a camping-hungarikummal, de a Scott-ommal.

Aztán mindig közbejött valami. A bicajút egyre tolódott. De aug. 30 után nem volt hova tologatni. Ígyhát 6óra 20-kor lementem, felpumpáltam, és hajrá! Amit nem vittem magammal: pumpa-hál'Istennek, nem kellett. Térkép. Powerade. Nyeregtáska. Helyette hátizsák. Két óra után szakadt le a vállam. Végül a vállpántot rátekergettem a csomagtartóra és becsatolgattam. Nem vittem bélelt bicajosnadrágot és a nyereg is totál kemény volt. Arra is rájöttem, hogy az Always sensitive nem szenzitív. Csak én lettem az tőle. Hiperszenzitív.

A szováti út megtalálása maga is hosszas küzdelem volt Debrecen kies útjain. Utána forgalom nem volt ugyan, de a széle olyan, mint a patchwork-takaró. Aszfaltból és kátyúból. Mire a faluig értem, ahonnan jó volt az út, elátkoztam az összes útkezelő vállalatot. Pedig ha lehetett, középen mentem.

Eztán, megszabadulva a kátyútól, és egy alkalmas helyen a nonsensitive betéttől egész kellemes lett a táj. Míg keresztúthoz érkeztem: Földes vagy Kaba? Hol egy térkép? Egy GPS? Vagy egy rőzseszedő anyóka? Emlékeimre hagyatkozva K. felé indultam, bízva abban, hogy nem érinti a 4-es főutat.

Az eredeti elgondolásban egy kellemes pancsolás is szerepelt a Keleti-főcsatornában, de ez a programpont az esőre álló idő, a mocsatos víz és a fürdőruha teljes hiányára való hivatkozás miatt kimaradt. Az esőre állás hamarosan elhagyta a második szót a kifejezésből, és istenesen szakadni kezdett. Tekertem. Ember alig, de az is mind engem szánt. Eltekertem egy álló kocsi mellett- három kigyúrt, kopaszra borotvált úr ült benne. Mit kerestek erre? A lányaik a négyesen sétálgattak! Jól megnéztek. Hálát rebegtem a szakadó esőnek. Szó szerint megúsztam.

Kaba után újra szép idő lett. Maradék kajámat eltüntettem, és vígan nekivágtam Bárándnak. Vagy arra megyek, vagy a négyesen. Más út nincs. Víg kedvem a 42-ig tartott. Az első, Romániából (Ártánd) Ladány felé dübörgő kamion után megértettem, mért óvtak a kollégáim annyira ettől az úttól. Tilos is rajta bicajozni.

A sárrétudvari leágazóig bírtam idegekkel. Ha jött egy kamion, lementem az út menti kavicsra. Mountain bike-kal nem nagy kunszt. De a leágazó után beszűkült a kavicságy. Arrébb volt egy kis földút, de ott az eső miatt minden totál sár volt (néprajzilag ez a terület a Sárrét. Miért?)

Tehát az utolsó 2 kilit- toltam. Még így sem volt semmi a sok teherautó. Egy centit nem mentek beljebb!

A kollégáim ismét jól szórakoztak, amikor sárosan, tönkreázva beértem a suliba azt a kérdést feszegetve: "De hogy tudnak a pasik biciklizni?"

Szerencsére nem voltak még bent sokan...

Ha a következő osztály az agyamra megy, valami mást találok ki, hogy kibírjam velük érettségiig. Ez az útvonal egészen jól futhatónak tűnik...