2013 Steenbergen 24h VB

Kis csapatunk kalandos utazással került a célállomásra. Ez már lassan szokásossá válik nemzetközi versenyeimen való indulásokon, de már edződök. Ezek is örök élmények maradnak.

Nagy reménnyel készülődtem a VB-re, de  már a 100km-es OB-n is voltak fájdalmak a lábamban és nem akart múlni. Végül orvosnak is megmutattam, hátha csodát tesz vele a versenyig, de a csoda nem jött, csak az eltiltás. 2-3 hét úszás várt rám, mivel nem futhattam. Saját felelőségemre elindultam a versenyen, hiszen erre készültem közel fél éven át. Nagyon szerettem volna legalább annyit futni, mint Katowiczében, de ehhez gyenge voltam. Mint Márton Attila mondja "a második sokkal nehezebb". Szavai beigazolódtak.

A versenyt egy szépen gondozott kisvárosban rendezték. Kis tópart, lakóházak, szántóföld. Szokásos térkő és aszfalt burkolatú utakon. A pálya 2,3km hosszúságú kör. Déli 12-kor indultunk utunkra, kellemes hőmérsékletű napos-felhős szeles időben. Már a verseny elején nem esett igazán jól a futás. Izgultam a lábam miatt, mennyit fog bírni. Próbáltam részekre osztani a távot. Maraton, 50km, 100km, azután majd meglátjuk. Hát a lábamban már kezdett előjönni 40km-nél az a furcsa érzés, amit nem akartam. Tudtam hogy a 100km-t így csináltam végig, tehát bíztam magamban. Mentem tovább egyenletesen. Figyeltem a frissítésre, számoltam a köröket. De valahogy a szokásos frissítés most nem volt jó. A gyomrom kezdett fellázadni. Megálltam az asztalunknál, gondoltam iszom valamit, de jó hogy egy nagy kukát raktak a sátor mellé, mert illendően a fejemre borítottam a tetejét és kitálaltam. Olyan gyönyörű kertek voltak a környéken, hogy nem lett volna szívem odarondítani. Na mehettem tovább üres hassal, gondolkozva, hogy mivel kéne visszatölteni az energiát. De csak nem nyugodott meg a belsőm, görcsölt az egész. Felváltva futottam, gyalogoltam, bízva a jobbulásban. Valamennyire sikerült helyrejönni, ettem egy kis tésztát, próbáltam teázni, mert ez is jó volt máskor, de ez a tea nem volt az igazi. Lassan kezdett sötétedni, ami itt nagyon későn következik be, kb. 10 óra után. Fújt a szél rendületlenül, hozta az esőfelhőket, a hőmérséklet is csökkent. Mint utólag megtudtam 5 fok körül volt éjszaka. Azután jött az eső, nem is egyszer, néha záporszerűen, jegesen, néhányan kapukba álltak be, vagy a wc-be menekültek. Azért a többség rótta a köröket futva, gyalogolva. Sajnos a töbsszöri gyaloglásomnak köszönhetően átfagytam. Már ruhám sem volt, amit felvehettem volna, mindenem szétázott, már csak reszkettem. Sokan mondják, hogy az otthon maradottakra gondolnak és az erőt ad. Hát itt már nem jön ez a gondolat. Itt már csak az ember áll magányosan, minden nehézséggel szemben és próbálja felülmúlni önmagát. Nekem ez most nem sikerült. Tudom, egyenként megbírkóztam volna velük, de így együtt komoly gondot okoztak.Még egyszer megpróbáltam elindulni, kértem, hogy csináljanak szemeteszsákból kabátot, amit meg is kaptam, de ekkor szakadni kezdett az eső és nem volt erőm már kimenni. Rázott a hideg és csak arra gondoltam, hogy megállok. Az már mindegy hogy 125km-t futok, vagy esetleg kicsit többet teljesen tönkretéve magamat. Bementem a két fiúhoz a tornaterembe, akik már előttem kiálltak. Melléjük dőltem. Innen már nem volt tovább. Azután jött Szilvi, szintén teljesen átfagyva. Kicsit pihent, azután sikerült újra mozgásba hozni. Nem gondoltam volna, hogy visszaáll. Minden csodálatom az övé. 

Végül a versenyt egy fiú: Tresó Gábor és két lány: Lubics Szilvi és Vajda Anita küzdötte végig a magyarok közül. Nagy-nagy gratuláció nekik! A verseny kulcsa a folyamatos futásban volt. Aki ezt meg tudta csinálni (Mami Kudo világcsúccsal, Anita, Szilvi, Gábor), az nem fagyott át, mint én és jó pár társam. 

Sajnálom, hogy így sikerült és azt is sajnálom, hogy ilyen panaszáradatot írtam. Nem szeretem a körülményekre fogni a verseny kimenetelét, hiszen alapvetően bennünk van a hiba, mi választjuk meg rosszul a cselekedeteinket. Remélem ez a verseny azért arra jó lesz, hogy tanuljak és megerősítsem magam a következő versenyekre. Egy valamit már most tanultam, alázatot. Az mindegy ki hány kilométerrel jön a versenyre, nem számít, mindnyájan nulláról indulunk. Egyenlőre azonban a felépülésem foglalkoztat, szeretnék legközelebb teljesen egészségesen futni. Az úszást már nagyon kezdem únni!

Azért köszönettel tartozom azoknak, akik bíztak bennem és segítettek lelkileg és anyagilag is! Köszönet illeti a segítőket, akik a verseny alatt gondunkat viselték! Nagyon sok nevet kéne felsorolnom, ezért nem is teszem.

Tehát: Köszönöm a lehetőséget, és az élményt mindannyiótoknak!

Még valami, ami fontos! A verseny utolsó köre, amikor mindenki a saját zászlójával megy körbe, boldogan, átlényegülve. Ez hiányzik! Ezt mindenkinek egyszer át kéne élnie. Ez maga a katarzis, ezért érdemes végigcsinálni!

Így marad a reménykedés, hátha még egyszer átélhetem!

Zsófi