Végre újra egy népes verseny, közel egy hónapot kellett rá várni, de Keszthely rendszerint remek hangulattal és sok ismerőssel kecsegtet. Kijelenthető, hogy talán ennyivel korábban még egyszer sem.

  A felkészülésem ezúttal sajnos nem volt zökkenőmentes: csak pár napja múlt el egy kissé hosszadalmasra sikerült torokgyulladásom, mert azokon a hideg esős napokon nem működött itthon a fűtés, így a család épeszűbb kétharmada több napig az anyóséknál is aludt. Az épeszűbb. Én persze futottam ennek ellenére is, de néhány kifejezetten erős gyorsító edzésem vagy elmaradt, vagy nem túl ideális módon későbbre tolódott; de úgy ám, hogy amikor viszont nekiálltam, egyszerűen le kellett rövidítenem, annyira cudarul éreztem magam már a vége felé. Szombaton még elindultam egy kisebb helyi 2870m-es futáson, ami kissé intenzívre sikeredett, hála a szinte végig előttem haladó fiam-lehetne típusú tájfutónak, de reméltem, hogy mindez nem állíthat másnap majd megoldhatatlan feladat elé.

 Kissé tartottam a nagy melegtől, de mit szóljanak akkor a maratonisták – gondoltam, így gyorsan abba is hagytam az önsajnálatot. Reggel – ha létezik egyáltalán ilyesmi – jó erőben keltem, kis reggeli még hét előtt, macskák szertartásszerű megetetése, az ilyenkor szokásos emelt számú egészségügyi séta a mellékhelyiségbe, aztán irány Keszthely.

 A helyszínen egerszegi, kanizsai, keszthelyi és vasi ismerősök köszöntése, a megszokott intenzív bemelegítés, hogy ne essen ramatyul az eleje, aztán már toltuk is neki lejtőn lefele. Eddig mindig emelkedővel nyitottunk, ahhoz képest idén szinte csak wellness-eltünk 2 kilométeren keresztül.

 Mielőtt átengedtem volna magam a lefelé futás nyújtotta eufórikus gyönyörnek, határozottan magam előtt haladva megpillantottam egy Csurgó feliratú pólót. Többen tudják, hogy ez sok jót nem jelenthet: abszolút outsiderként az illető megnyerte előttem a Kanizsa-Karos versenyt, azóta is rémálmaim tárgyát képezi e kellemetlen emlék:-)

 No, azért hamar túltettem magam ezen a sokkon és már fel is vettem valamiféle utazótempót. Néhány futót elkerültem a tóparton haladva, de se Mr. Csurgó, se a hozzá felfutó, majd aztán az őt meg is előző szürke mezes futó nem közeledett. Sőt, legnagyobb megdöbbenésemre, karosi legyőzőm még iramot is váltott néha, így jól visszaelőzte a másikat… Ez itt szórakozik velünk – gondoltam, valószínűleg ma is csak a hátát látom majd. Ez van.

 Aztán a kastélyhoz vezető húzós kaptatón mégis mellé kerültem, egy ideig együtt haladtunk, még kezet is fogtunk (sőt, valamiért megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az autószerelő(???) ), majd a lefelén már sikerült ellépnem tőle (talán a nemleges válasz zavarta össze?), így látótávolságban a feljebb említett másik futó maradt, olyan 60m-en belül lehetett. 36 percnél haladtam át a rajtvonalon újra, majd kezdtem kissé megzuhanni agyilag: belegondoltam, hogy a parton, majd a bringaúton, meg majd a városban visszafelé is milyen dög melegben kell majd tartani a sebességet, meg különben is, most előztem meg a mumusomat, hagyjanak engem békén:-)

 Ezután haladt el mellettem a maratoni első, majd egy félmaratonista is, akik nagyon „szépen” el is léptek, ám ekkor meg nekem sikerült beelőznöm a megzuhanó szürke pólóst, ami nagyot lendített kissé alábbhagyó lelkesedésemen. Innen már elég szenvedősre sikeredett a vége, most már borzalmasan esett a kaptató is, a lejtőn sem voltam képes visszahozni az elvesztegetett időt és az utolsó párszáz méter sem felhőtlen pacsizgatásokkal telt.

 A jó hír az, hogy 1:20:25 lett a hivatalos időm, ami remélhetőleg azt jelenti hogy a blumau-i PB-m nem csak kifutott eredményként értékelhető, a rossz pedig hogy Mr.Cs. előző nap Siófokon félmaratonozott (4. lett!) és így indult (a végére jelentősen le is maradt). Abszolút 8. (k.cs.5.)-ként végeztem, ahogy néztem, majd’ 400-an indultak.

 5,3km-es tempóim: 3’44” - 3’49” – 3’54” – 3’54”, pulzus 169, utóbbi talán betudható a torokbibinek.

Kellő félelemmel indultam neki gondolatban a távnak, hisz 15km-nél többet versenyen még soha nem futottam, azt is csak egyetlen egyszer és nem túl kellemes emlékekkel. Mivel akkor is reménytelenül lassan teltek el az utolsó kilométerek, most is hasonlóan nehéz időszaknak néztem elébe, hacsak nem osztom be ésszel az erőmet - gondoltam. Jó 180-an választották szombat esti kikapcsolódásként a burgenlandi megmérettetést, melynek különlegességet a sötétedésbe nyúló lebonyolítás adott, melyhez fáklyákat illesztettek a járdaszegélybe a 4,2km-es körpálya mentén. Bár megvilágítani az itthon is oly népszerű spanyol csigákon kívül nem sok mindent tudtak, de a vonalvezetést jól visszaadták.

Azt terveztem, hogy minden egyes kilométert 4 perccel teljesítek, de nem futom el az elejét, így majd a végén is marad szufla a lendület (még hogy lendület) megtartásához.A táv maga egy elnyújtott emelkedőkkel és éles kanyarokkal tarkított, településen belül kijelölt körpályában mutatkozott meg, melyet 5-ször illett teljesíteni. Könnyű belátni, 17 perces körátlaggal lettem volna elégedett, ha tartom a tervezett tempót.

Viszonylag jól esett az első szakasz, és az sem lepett meg, hogy a rendszerint közvetlen riválisaim kicsit elléptek tőlem. Jól elfáradnak majd a végére, gondoltam naívan. 17 percen belüli idő, sínen vagyok, noha jó messze kerültem az elejétől, de ez ma nem érdekelt. Kezdtem viszont érezni, hogy így még 4 karikát talán csak biciklivel tudnék teljesíteni, de nem gyalogszerrel. A második 4 km már sokkal nehezebben esett, valahogy mégis hoztam az összidőt, de csak mert az eleje pár mp-cel gyorsabban ment.

A harmadik körtől viszont elszállt minden erőm, úgy éreztem, egy adott tempót minden további nélkül tudok tartani, ami viszont éppen arra volt elég, hogy boldog-boldogtalan elfusson mellettem, asszonyok, gyerekek, idősek, fiatalok, szóval mindenki, akit leginkább nézőként, vagy csak kísérő családtagként szoktam normális esetben a pálya mentén látni. Ebben az időszakban voltam a legmélyebben, de feladni semmiképpen sem akartam, inkább másfél órán belüli időre mérsékeltem időeredményben kifejezett elvárásaimat és számoltam vissza a kilométereket.

A legszörnyűbb az egészben, hogy egyáltalán nem érdekelt már semmi. Ha lépéseket hallottam mögülem, azt vártam, hogy tulajdonosa mikor trappol már el mellettem, majd távolodik reménytelenül, csak ne idegesítsen már tovább, én meg majd befutok saját, szerény igényeim szerint… Ez alól kivételt csak az utolsó 3 kilométer jelentett, amikor nem túl nagy meglepetésemre egy fiatal, Vasas-os lány húzott el mellettem, akinek a tempóját valahogy csak felvettem és amikor 400m-rel a cél előtt felfutott ránk egy másik sporttárs is, még maradt egy kevés erőm elfutni tőlük. Ez a sikerélmény erősen a „halottnak a csók” kategóriáját súrolta, éppen csak ahhoz volt elég, hogy elmondhassam, hogy legalább egy csöppnyi tartás szorult még belém.

1:28:46, 33. hely --- bár sem időben, sem helyezésben nem erre számítottam, hogy olyan nyomorultul éreztem magam futás közben szomorított el leginkább... Ekkor azt gondoltam, sőt szinte biztos voltam benne, hogy félmaratont soha többé...