Szeretnék levonni néhány tanulságot, vagy mondjuk úgy, átgondolni még egyszer a güssingi versenyt, hátha még jó lesz valamire a későbbiekben.

 Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne különösebb mondanivalóm: lealáztam a mezőnyt, oszt jó napot, ha kell valami, akkor kérdezzé’:-) A keserű valóság viszont az, hogy alapvetően nem futottam meg azt, amit szerettem volna és akármennyire is jól hangzik első maratoni időnek egy 3:00:52, ez – most még – cseppet sem vígasztal. Időközben amúgy felvilágosítottak, hogy ténylegesen 2:59:112-t futottam, ez egy nagyon szimpatikus megközelítés:-)

 A legjobb lenne arra a ronda esős, pocsolyás, hideg időre fogni mindent és akkor itt szépen be is fejezhetném az egészet. Ám ez az időjárás éppen a legtöbb futó álma, így pechemre az enyém is. Ez akkor kilőve. Az is jól hangzik, hogy külföldön mindig megzavar az idegen nyelvű közeg, így nem is lehet optimálisan teljesíteni, viszont a félmaratoni PB-met (1:19) éppen Ausztriában hoztam össze. Meg amúgy is nevetséges indok lenne, ismerjük be. Maradnak akkor a tényleges okok, vagy legalábbis azok, amelyek relevánsak lehetnek.

 Akárhogy is csűröm-csavarom, mindig ugyanott kötök ki: rá kellett volna néznem menet közben az órámra és rutintalanságomból adódóan kihagytam a rápihenés (tapering) minimálisan két hetét is.

  Nézzük az elsőt: a táv két félmaratoni körből állt, így féltávnál akarva-akaratlanul is megtudtam hogyan is állok. Itt mindjárt három lehetőség adódik: vagy célidőn belül, vagy azon, esetleg azon túl esek be a célzónába: előbbi esetben bár örülök, de félve kezdem a második szakaszt, utóbbinál (ami végül is történt) viszont alkalomadtán elkeseredek és jobb híján tempót kell váltanom. Ezt viszonylag egyszerűen úgy lehetett volna elkerülni, hogy időben, mondjuk 10km-nél ránézek a részidőmre, abból már következtethetek, vajon helyes tartományban haladok-e. Ezzel szemben kizárólag érzésre, „hogy azért még jól essen” módon futottam és 2 perccel elmaradtam, ami, ha nem is indított el pánikrohamot, azért nem tett jót az önbizalmamnak.

 31km-nél aztán elfáradtam, le is mondtam mindennemű, időeredményben kifejezett reményemről és már csak a célbaérés motivált. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az előttem haladó még nálam is jobban fejre állt, így legalább láttam magam előtt egy feladatot, amivel még elszórakozhattam, már amennyire szórakoztató fáradt lábakkal a másik után szaladgálni. Ha ekkor rápillantok az időmre és kiszámolom, hogy mondjuk mi kell az utolsó 3 km-en egy 2:xx-es időeredményért, még így is meg lehetett volna az alapcél. De az az igazság, hogy úgy éreztem, reménytelenül kifutottam már az időből és nem kínzom magam még azzal is, hogy ez véglegesen tudatosuljon bennem. Ez hiba volt: kiderült, hogy az egész mezőnyben talán én futottam a legkiegyensúlyozottabb tempót – ami még most is hihetetlenül hangzik.

 Tapering: még rutinos hosszútávfutók is 2-3 hetet rákészülnek egy maratonra, így nem nehéz belátni, ezt nekem még hatványozottabban figyelembe kellett volna vennem. Ez konkrétan a kilométeradag és intenzitás fokozatos visszavételét jelenti, hogy a verseny napjára teljesen kipihenten érkezzen a futó. Ennek is megvan a lelki háttere, sokan nehezen viselik ezt a könnyített időszakot (átlagember bizonyosan nehezen értené ezt meg), nemrég olvastam ennek a kezeléséről egy szakfolyóiratban. Hja, olvastam,miközben csinálnom kellett volna.

 Nálam ezzel szemben ez az időszak két 100km feletti hétből állt, amiben akadt két 30 km feletti hosszúfutás, egy félmaraton (még ha nem is teljes erőből) és számos tempófutás a többi között. Egy rövidebb verseny még elviselte volna ezt a fajta terhelést, de nem egy olyan, amilyen hosszút azelőtt még soha nem futottam és köztudottan minden erejét felemészti az embernek, ha önmagához képest jó időt szeretne futni.

 A legnagyobb pozitívum így az lett, hogy két nappal a maraton után már 5 percen belüli tempóval futottam regenerálót, három nappal rá, a következő edzésre pedig már elmúlt mind a fáradtság, mind az izomláz, ami hétfőn még erősen jelen volt. Mindez azt mutatja nekem, hogy nagyon jól felkészültem magára a távra, és különösebben nem viselt meg fizikálisan a verseny, de ez lelki síkon is igaz lehet, hisz már nagyon várom a következőt.

 Graz Maraton két hét múlva?

 Na nem, a taperingnek akkor megint lőttek:-)

Kissé patetikusan hangzana, ha azt állítanám, mióta csak elkezdtem futni, kizárólag a maraton lázában égek, vagy hogy legfőbb vágyam mindig is abban öltött testet, hogy egyszer az életben lefussak egyben 42.2km-t. Ám valójában egyáltalán nem motivált egy ilyesfajta teljesítmény, azt viszont szerettem volna, hogy legyen azért egy hivatalos (értsd: nem edzésen elért) időeredményem ezen a távon is. Ha már viszont ez megtörténik, lehetőleg értékelhető (értsd: számomra is elfogadható) legyen az.

3 órán belül – ez igazán jól hangzott, no és azt azért tudtam, hogy azzal már amatőrként nem kell szégyenkezni.

Az időjárás több mint ideálisnak volt mondható, 13-15 fok, borult idő, helyenként kisebb esővel.

Előzetesen 1:27:xx-es félmaratoni részidőt terveztem, de – talán rossz – szokásomhoz képest rá sem néztem az órámra menet közben. Az első körben még a félmaratonistákkal együtt róttuk a kilométereket, én mégis egy osztrák maratonista mellé szegődtem kísérőnek. Úgy éreztem, haladunk azért némiképpen, még ha meg nem is szakadtam, mert azt az elején végképp nem szabadott.

16km-nél aztán elszakadtam, hátha kisül belőle majd valami. Aztán legnagyobb csalódásomra – és ez kis híján a lelki összeomlás szélére sodort – 1:29-nél értem 21.1km-hez és noha nem futottam ki magam, ennél azért jobb időre számítottam. Ez a körülmény aztán rányomta a bélyegét a továbbiakra: elkezdtem az ésszerűség határain belül gyorsítani (ez a lenti résztempóimon is nagyon jól kivehető), hisz ennél azért jobban illene szednem a lábaimat – első maraton ide vagy oda.

Előttem olyan 1km-rel az egykor 2:30-as maratonista Rosta Csaba haladt, 600m-re valaki más, aztán sehol senki. Minden frissítőnél vagy vizet vagy Iso-t vettem magamhoz és néha el-elmajszolgattam egy aszalt-gyümölcsös falatot is. Ebben semmiféle tapasztalattal nem bírtam, sőt néha azt sem tudtam, hogy most éppen rosszalkodik a gyomrom, vagy ez ilyenkor teljesen normális. A lényeg, hogy a 31km-es saját frissítést kihagytam és fejben kezdtem feladni a dolgot, belassultam.

Ám valamiért még így is közelítettem az előttem haladóhoz, vajon hátrafelé halad – kérdeztem magamban. Stabilan egy teljes métert közelítettem kilométerenként (de lehet hogy kettőt is), ám belülről úgy éreztem, hogy csak vánszorgok és így az időm is valahol 3:10 körül megáll majd szépen...

37, 38, 39, 40 – viszonylag gyorsan jöttek a jelzőtáblák, pedig annyira nem élveztem ezt a lassú futást. Arra gondoltam, 42.0-nál nyomok egy hajráféleséget, egy helyezést javítandó, arra talán lesz még erőm. Végül sikerült kicsit előbb megejtenem ezt, így pár méter híján befogtam a Csabit is, aki a végére elkészült az erejével.

Alig hittem a szememnek, hogy még így is alig estem ki a 3 órás időből (3h00m52s), no és persze már jöttek is csapattársaim bíztató szavai, hogy a félmaratonra mérve is már kijött +200m a GPS szerint.

5.2 km-es tempóim: 4:18-4:15-4:17-4:15-4:10-4:13-4:21-4:27.

Néhány tapasztalat, ami még jól jöhet a későbbiekben. Ilyen értelmetlen erőpazarlást még egyszer nem csinálok, hogy 10 napon belül futok előzőleg egy jó erős 35km-t, majd rá 2 napra egy félmaratoni versenyt. Akárhogyan is kerestem, ilyesféle ajánlást egyik Runner’s World-ben sem találtam, sőt inkább szigorú tiltólistára tettek mindenféle hasonló nyalánkságot. No és néha nem árt megbizonyosodni az aktuális átlagtempóról, csak a tisztánlátás kedvéért, ez utóbbin még azért gondolkodok.

Ezen felül más most hirtelen nem is jut eszembe (bár ez éppen elég), hisz a maratontól messze nem tántorodtam el és egy 2:50 – 2:55 közötti eredményt teljesen reálisnak látok a közeljövőben, főleg hogy az ezüstérmes Nagy Gábor 2:40-et (!) futott, akivel félmaratonon nagyjából versenyben szoktam lenni. (ám most résztávja egyéni félmaratoni legjobbat hozott neki…).

Sikerült végül abszolút 7.-ként befutnom (78 indulóból), M30-ban így éppen dobogón végeznem.

eredmények

 Az egyik első maratonom előtti utolsó erőfelmérőn vettem ma részt:

 Azzal kezdeném, ha létezik tökéletes futóidő, akkor ahhoz a mai nap során valahol nagyon közel lehettünk. De ha létezik tökéletesen hullámzó pályavezetés, ma valamiért arra is rászolgáltunk.

 Meglehetősen korán útra keltünk, hogy a 8 órai kezdésre már kellően bemelegedve hagyjuk magunk mögött a startvonalat. A szerény nevezési létszám mellett azért rögtön feltűnt, hogy ezúttal félmaratonon indulnak a gyorsabb léptűek, így mivel a maraton jegyében 33km-t szerettem volna teljesíteni, ráadásul tisztességes és egyben egyenletes tempóban, azonnal felfogtam, ezen a napon nem az aranyért fogok küzdeni. Vagy azért, de akkor már a rajtban lőttek eredeti terveimnek… Szerencsére nem kapott el a hév, de erről majd később részletesebben. A táv egy 3 és 3 db (nekem 5) 6km-es, fordítókkal megspékelt körből jött össze.

 Szóval akkor indulás: erősödő eső, 13 fok, szélcsend, több hónapja vártam már ezt a csodás mocskos (futó)időt. Néhányszáz méter után, ahogy az lenni szokott, kirajzolódtak az erőviszonyok: a szombathelyiek hamar elléptek, a bronz várományosa is távolodott, én pedig az egyik ismerős master-korú vasi futóval haladtam – egyszer felfelé, másszor lefelé, ahogy erről már volt szó.

 Azt gondoltam, milyen remek lesz ez így nekem, takarékosan futok és még társam is lesz. Igen ám, de az előttünk lévő csak nem akart kikerülni a látótávolságunkból, így logikusnak tűnt, hogy felfussak rá, de arra nagyon ügyeltem, hogy az intenzitás ne csapjon át a 33km-en már tolerálhatatlan kategóriába. Ennek nyomán lejtőn kissé leszakadtam, emelkedőn azonban visszakapaszkodtam rá.

 A harmadik normál kör elején (ami a félmaratonisták utolsó etapját jelentette egyben) próbáltam ritmust váltani, de éppen csak annyira, hogy aztán az "ajándék" 12 km-en ne legyenek gondjaim – már a körülményekhez képest persze. Ez olyannyira sikerült, hogy könnyedén elhoztam a bronzot, 1h24m32s-as idővel (a táv 20.4 lehetett csak), hogy aztán jöhessenek a „jól megérdemelt ráadás kilométerek” – immár egyedül.

 Illetve ez így nem teljesen igaz, hisz időről-időre köröztem le a még versenyben lévőket, ám ezek a mutatványok csak rövid időre zökkentettek ki nagy magányomból.

  Visszatérve a húszonikszedik kilométereimhez, úgy éreztem, talán nem állok már fejre, hisz vízzel, Isostarral és aszalt gyümölcs szelettel is tudtam frissíteni, bár utóbbi leküldése szárazon lényegében értékelhetetlen gasztronómiai élményekkel ajándékozott meg.

 Szégyen vagy nem: az utolsó 6km-en már az ujjaimon számoltam vissza a maradék emelkedőket, de végül az összeset különösebb pánik nélkül megfutottam és utólag visszanézve azt láttam, hogy a táv második felére még gyorsultam is. Ez azért is bíztató, hisz versenyben valójában csak félmaratonig vettem részt, a többit bele a vakvilágba alapon hoztam le. (nem szoktam futás közben a sebességemet nézegetni, mert csak idegesítene).

 6 egyenlő részre felosztva a távot a tempóim (pulzussal): 4:14(155)-4:10(157)-4:12(154)-4:03(158)-4:06(157)-4:05(159).

 A vége 2:16:40 lett (4:08), de tegyük hozzá, egy maraton még csak ezután szokott kezdődni (legalábbis ezt szokták mondani az okosok).