Prológus

Úgy kezdődött, hogy tavaly ősszel egész jól mentek a hegyi futások, ennek köszönhetően megjött a kedvem a versenytervezéshez. Gyorsan kinéztem hát Párizst és beneveztem. Kivételesen rögtön Atádra is. Ezt az előző években mindig halogattam, mert hát ki tudja, mi történik még addig. Hát most történt. November végén egy ártatlan futáson kiment a jobb bokám, aztán amikor azt használatba tudtam venni, akkor a bal. Nesze neked alapozás. Januárban kezdtem újra a futásokat, maradt négy hónapom felkészülni. Azzal nyugtattam magamat, hogy - szasza korábbi tapasztalatai alapján - úgyse akarok nagyot futni, egy laza maratonra pedig elég lesz a négy hónap. Csak szépen, óvatosan, újabb sérülés nélkül. Szerencsére gyorsan sikerült felvenni az edzésterhelést, lassan visszatértem a hegyre a csillogó bokáigérő-havas futásokra, aztán márciusban jött néhány jóleső lendületes szaladás a szigeten meg a Duna-parton, és már készen is voltam. Közben tettem egy ad-hoc kirándulást Lisszabonba, egy kellemesen sikerült félmaratonra. Valamikor itt fogalmazódott meg, hogy akár bennem is lehet egy 3:30-on belüli maraton. Úgy döntöttem, hogy ezzel az időtervvel indulok el, de úgy csinálom végig, hogy jól érezzem magamat közben.

A verseny előtt

Csütörtökön érkeztünk, a szállásunk öt percnyire volt a verseny rajtjától gyalog, és minden más szempontból is kitűnő helyet találtunk. Mondjuk nem olcsón. A pénteket szinte estig az expón töltöttük. Szerencsére korán érkeztünk, még kifejezetten kevesen voltunk. A rajtszám-felvétel szempillantás alatt megvolt, a hivatalos póló „ölég gyönge", de kaptunk még szélzsákot meg müzliszeletet, rajtszámot korlátlan mennyiségben a másnapi reggeli futásra, és persze a batyut, benne pár aprósággal. Miután ez megvolt, expo címén egy méretes kiállítási csarnokot barangoltunk be keresztül-kasul. A kiemelt szponzorok olyan választékkal jelentek meg a standjukon, hogy itthon az egész szezonban nem látni annyi sporteszközt tőlük... Az árak... hát azok magasak voltak. Legalábbis mai forinttal számolva, de leginkább amúgy is. Úgy döntöttem, inkább kisebb választékból, de itthon költök. Persze pár szuvenír azért a batyuba került. A terem másik felén apróbb standok, kínáltak mindent, mi szem-szájnak (sőt... :-o) ingere! Ezerféle frissítő, csodakenőcs, szójajoghurt, öncipőfűző, talpbetét, mit nem említettem? Ja igen: a mobilkacsát. Viszed, amikor a szükség hozza belepisilsz, aztán... tényleg, aztán vajon mit csinálsz vele :-)? Elég furának véltem a dolgot, de mégse kértem meg a hölgyet aki nagy meggyőződéssel kínálgatta, hogy mutassa má' be a használatát :-o. Aztán több tucat utcai- és hegyi verseny standja következett a Sables maratontól Velencéig és vissza. Néhány rendezvényt jópofa helyi specialitásokkal - népviselettel, borkóstolóval, helyi csemegével - népszerűsítettek. Szóval el lehetett tölteni az időt.

Az expo után azért még elmentünk kicsit városnézni, majd kajáldát kerestünk, és a szállodától egy saroknyira találtunk egy valóban eredeti olasz pizzériát. Leteszteltük a kaját, és megállapítottam, hogy tökéletes szénhidrát-feltöltő hely. Ezt mások is így gondolhatták, mert másnap este is zsúfolásig tömve volt, a helyieken kívül leginkább acélos vádlijú lányokkal és fiatalemberekkel. Vajon kik lehettek ;-)?

Szombaton találkoztam Évivel, diót cseréltünk cipőfűzőre, és a metsző hideg szélben lelkesítettük egymást a másnapi versenyre. Aznapra persze kímélő program kellett volna, hát meg is volt. Notre-Dame sorbanállás, lépcsőmászás... latin negyed bejárás, lépcsőmászás... Eiffel-torony sorbanállás... no itt abbahagytuk, irány a vacsi, aztán az ágy: szokatlanul jóleső alvás.

A futás

Reggel 8 fokot mutat a hőmérő, felhúzok egy eldobóruhát is a szélzsák alá. Aztán az utcán meleg van, visszamegyek nekivetkőzni. Nem vagyok babonás :-). Mindenfelől gyülekeznek a nejlonzacsiba csomagolt emberek, a sarkon túl már melegítő-futásokat is látok. Tényleg közel van a rajthely :-). A rajtzónák bejáratánál szigorú ellenőrök állnak, keményen elzavarják, aki nem oda tartozik. Bejutok, a 3:30-as rajtzóna nem túl nagy, de a rajtkapu így is 2-300 méterre van. Mögöttünk a Diadalív, a Chaps-Elysée pedig maga a futók tömege. Mindenki ugrál, melegít, nyújt, tapintani lehet a jóleső feszültséget. Megyek az Évivel megbeszélt találkahelyre, és ő ott van :-). Látszik hogy „fel van húzva" egy jó futásra, gyorsan elzavarom a 3:15-ösökhöz (pár perccel a rajt előtt összenyitották a zónákat). A szpíker elég tehetséges, de már hallottam jobbat ;-), próbálja fokozni a hangulatot, aztán egyszercsak indulnak a kerekesszékesek, majd felhangzik Vangelis, és ellövik a rajtot. A már sokszor leírt, kívülről átélhetetlen élmény következik: az áthaladás a rajtkapun, a trappolás a széles sugárúton, Párizs egyik jelképén, amely most semmi másról nem szól, csak a futásról. Előttem ameddig a szem ellát - a Concorde térig - futók tömege. Nyilván mögöttem is, de nem kockáztatom meg, hogy hátranézzek. Körbe-körbetekintek: ennyi boldog arcot régen láttam :-).

Egész jól elindulunk, úgy 5:30-ban, nyoma sincs oda nem illő tempónak, sétáló-kocogó versenyzőnek. Kábé pont akkora helye van mindenkinek, amiben haladni tud, se több, se kevesebb. A Rivolira érve azért már megpróbálok helyezkedni, a szélén haladni, mert nekem egy kicsit jobb tempó kellene. Vagyunk így páran, a szélen előzünk. Az út mellett szurkolók, aztán tűzoltóautó, az École Militaire ablakából kadétok lógnak, bíztatják - nyilván az iskolatársaikat, és nem a lányokat ;-). Az út macskaköves, de egyenletes, jól futható. Elég jellemző ez a burkolat a maraton útvonalára. Az ideális pályát jelölő kék csíkkal sokszor találkoztunk előző nap a városnézés során is. Jönnek a kilométertáblák, mind kitűnően jelölve, sőt, a kilométerhatárok színes vonallal az úton keresztbe felfestve. A mérföldhatárok külön, szaggatott vonallal. Az első frissítő 5 km-nél. Majd a dugó a Bastille-nál. 45 másodpercet mérek, mire egymást taszigálva átcsoszogunk rajta. Ez nem hiányzott. 4:50-es tempót terveztem, 10 kilométerenként 1 percet elvesztve ez még elég az időtervhez. No de így?! Kicsit lendületet veszek, hogy behozzam az elmaradást. A 10 km-es frissítőponton elkezdek inni. Megbízhatóan, pontosan jönnek a frissítőállomások. 10-nél éppen időmnél vagyok. 15-nél elkezdem a kalóriapótlást. Eddig még nem csináltam ilyet: 5 km-enként egy gél a terv, a frissítőasztalról csak víz. Bejött. Na jó, az utolsó ponton csentem egy kis narancsot :-). Energiaitalt egyébként csak 35-nél adnak, a többi ponton csak víz van, palackban, meg szilárd kaja (gyümölcs, cukor). Jó ez a palack, csak életveszélyes. Mármint szanaszét-dobálva. Kell kerülgetni szétszórt palackokat rendesen. És mögöttem még huszonötezren jönnek... mi lesz majd a végén?! Egy srác egyszer majdnem el is talál a félredobott palackjával, elnézést is kér. Rendben.

Közben kiértünk a házak közül, nagy, zöld parkba. Az út szélén tevék, öszvérek, előttük narancs halomban. Ja igen, itt van az állatkert :-). Kisütött a nap, kezd meleg lenni. Pedig az időjárás tudta mi kell a futóknak: a tegnapi szél elszállt, kellemes a hőmérséklet és páratartalom. Én meg haladok, jóleső lendülettel, hozom a tervezett időt: a tempóm és az elvesztegetett percek is pont úgy alakulnak, ahogyan számítottam. A tömeg alig oszlik körülöttem. Itt persze szűkebbek az utcák, és a zaj is jóval kisebb - szinte már a természetben érzem magamat, ha az ütemes trappolás háttérzaját leszámítom. Visszafordulunk a város felé. Észre se veszem, mikor érünk ismét nagyvárosi házak közé. A huszas tábla után tűnik fel, hogy elhagytuk a zöldet, ismét vannak szurkolók. Sokan. Jön a feles chipszőnyeg, itt már ismét városi maraton hangulat van, és ez kitart jópár kilométeren. Úgy terveztem, hogy harmincig megyek ahogyan jólesik, utána meg, ahogy jólesik :-). Huszonegynéhánynál úgy érzem, harminctól egy kis lendület fog jólesni, de egyelőre maradok a tempómnál.

Aztán jönnek a Szajna-menti alagutak. Nem is tudom hány van. Az első még elmegy. Az utolsó betesz. Hogy mi a baj az alagutakkal? Először is ugyebár befele menet le kell futni, kijövet meg fel. Igyekszem okosan használni az erőmet, lefele előzök, felfele előznek. De a nagyobb baj a meleg és a levegőtlenség. Az utolsó alagút több mint egy kilométer hosszú. Az elején még fel se tűnik hogy valami nincs rendben, aztán az órámra nézek a sötétben, és látom hogy ötperceseken jóval kívül járunk. Kezd melegem lenni. Aztán egyre jobban. Közben jó kis játék indul: hátul elkezd a tömeg sikítani, és a hullám, mint a stadionokban a felállás, feltarthatatlanul halad előre. Félelmetes érzés amikor áthalad rajtad :-). No, hát ez az, ami jó az alagútban :-). Meg amikor vége van. 25-öt éppen elhagytuk. Szerencsére gyorsan összeszedem magamat, ebben a menetrendszerűen betolt gél is segíthetett. 30-nál már bőven vidám vagyok, körülnézek és ráteszek egy lapáttal. Jól esik szaladni, a pulzusom is tűrhető tartományban marad. Úgy féltávnál állapítottam meg, hogy nagyjából letisztult a zónám, már nem kell folyamatosan előznöm, ha tartani akarom a sebességet. Ez most megint változott, de a helyzet rosszabb: harminctól nagyon sokan váltanak sétára, később számos görccsel küzdő futótársat is látok. Még egy kunkor van hátra, ismét zöldövezetbe kanyarodunk. Harmincöt után jön egy kisebb hullámvölgy, utólag látom a profilon, hogy volt ott egy apró emelkedő szakasz. 40-nél járunk, és még mindig jó :-). Ha pár éve valaki azt mondja nekem, hogy egy maratonon 40-nél 4:30-ban fogok hajrázni, akkor körbekacagom az illetőt. És mégis. Aztán már látszik a reggeli futásról ismerős forduló, tudom hogy ott jön a célegyenes. A negyvenkettes táblánál visszaüt a hajrá: erősen beszúr mindkét oldalam, visszaveszek hát, hogy a célfotó vicsorgás-együtthatóját 100 alá szorítsam. A célegyenesbe is még szinte tömegesen érkezünk, helyezkedni kell a célfotóhoz, hogy ki ne takarjanak, pedig dolgozik vagy tucatnyi fotós. Átfutás a célkapun, megvan, 3:28:31, a terven belül, sőt, a PB-javítás is sikerült :-).

Nézegetek körbe, jön-e ismerős, nem látok senkit. Az érem átvétele után megállok nyújtani. Meglöknek. Hopp, a mentősök voltak, hordágyon visznek valakit a mentősátorba, jön a szállítóautó is. Aztán még egy hordágy. Meg még egy. Pár perc alatt hat embert vittek be :-(. Továbbmegyek, megkapom a ponchót, aztán hosszú asztalokon friss és aszalt gyümölcs-hegyek sora. Tömi be mindenki. Én is :-). A kijáratnál feltorlódunk: a befele nyomulni próbáló hozzátartozóktól nehéz kijutni az amúgy is szűk kapukon. Szerencsére a szállás öt perc gyalog, na jó, maraton után tíz perc, és ott vagyok.

A verseny után

Délután felkerekedtünk, és csak felmentünk arra a fránya toronyra :-). Tövében virágzó fák, tulipánok, aztán napfürdő a Luxembourg-kertben... ilyenkor kell Párizsba menni. No és persze maraton idején :-). Kék batyuk mindenfelé, harmadnap hazafele jövet a reptéren még nyakban szállított érmet is láttam. No de hát kérem, mit szól ehhez a fémdetektor ;-)?! Hogy slusszpoén is legyen: a ferihegyi leszállásunk csak másodszorra sikerült, a kapitány elsőre úgy döntött, inkább átstartol, minthogy hagyja magát egy microburst által földre tenni. Izgi volt :-).

Epilógus

A magam részéről a párizsi futást értékelem az eddigi legjobb maratonomnak (ez volt a tizenegyedik). Nem volt igazán verseny-specifikus a felkészülésem, a téli időszak inkább az alapozásról szólt, augusztusra készülve. Talán éppen ez a „fussak lazán, de azért hozzam ki amit lehet" hozzáállás segített abban, hogy élmény legyen ez a verseny. Ráadásként az eredménnyel is elégedett vagyok: sikeres volt az alapozás.

A rendezvényt profinak találtam. Minden a helyén volt, pontosan azt kaptuk, amit ígértek. Az előkészítés, a rajtszám-felvétel, az útvonal, a frissítések, a vizes szivacsok, a toaletek a rajtzónában (!) és az útvonal mentén, az érkeztetés, mind profi volt. Rendező éppen annyi volt, amennyi kellett, se több, se kevesebb, és mindig a megfelelő helyen. A „csecsebecsék" átlagosak, nem vitték túlzásba, de mégis adtak valamit. A szurkolók: hát igen, az útvonal egyes részein, különösen a zöld részeken nem tolongtak, de nem is baj, lehetett egy kicsit élvezni a csendet is. A városi részeken viszont rendes bíztatás volt, én is kaptam névre szóló buzdítást. Az érem szép, egyedi, nem tolakodik rajta a szponzor. A sokaság nagy, de hát ennek a versenynek ez az egyik vonzereje. És persze a hangulata megismételhetetlen. Érdemes volt kipróbálni :-).