Szerdán történt. Nem járok gyakran a parkba, a futópályára. Aznap mégis oda indultam.

Rövid bemelegítés után léptem a kiépített sávra. Néhány méter után sikerült is felvennem az aznapra tervezett, kényelmes tempót. Az első kör után rápillantottam a stopperem számlapjára: 3:40. A második kört is pontosan ennyi alatt teljesítettem. A harmadik után már kíváncsi voltam. A köridő ismét ugyanannyi. Éreztem, hogy most minden összeállt.

Ott, abban a szűk órában eggyé váltam a futással. Kosarazó gyerekek, sörhasú alkalmi focisták játszottak mellettem, mégis egy másik világban voltak. Szaladt az idő, százasával tudtam magam mögött a métereket. Már nem is néztem az órát, csak a képzeletemben láttam megjelenni a 3:40 többszöröseit. Tökéletesen vettem a környezetem eseményeit, de nem tartoztam közéjük. Csak a futás volt és én. Minden más nagyon távol a lényegtől. Emlékszem, két középkorú nő a futópálya közepén állt és beszélgetett. Le kellett lépnem a rekortánról, a füvön kellett kikerülnöm őket. Ez sem zökkentett ki. Élveztem minden lépést, minden másodpercet. Amikor úgy gondoltam, hogy az utolsó körömet kezdtem el, akkor néztem újból az órára. Rá kellett jönnöm, hogy akkor futottam le az utolsónak tervezett karikát. Már nem tudtam megállni, kellett egy ráadás.

Hazafelé végig vigyorogtam. Aki látott, biztos bolondnak nézett. Ez volt eddigi legjobb futóélményem. Majd ha egyszer lusta leszek és nehezen nyúlok a cipőért, akkor csak vissza kell gondolnom erre az alkalomra.