Többen érdeklődtek, hogy hova tüntem naplóilag. Némi magyarázat: nem volt hipertitkos felkészülésem, csak baromi nagyot álmodtam, és baromi keveset futottam. Legalábbis ehhez képest. Volt néhány kisebb sérülésem, volt feladott verseny, volt szuper váltó, volt, hogy csak egyszerűen lusta voltam. Biztos kaptam volna hideget-meleget. Ezt akartam elkerülni, hogy a célt ne veszítsem el szem elől.

Ambach Balázs mondta ma-másodikán-, hogy álljak neki az UB leírásnak. Biztos félt, hogy kimarad. Pedig nem fog:)

UB. 212 km. Kettőszáztizenkétezer méter! Olyan ez, mint az ejtőernyőzés, amivel Ídi lepett meg 40. születésnapomra. Nem hiszem el, hogy én. Meg ezt. Meg hűanemjóját.

A felkészülésemről most nem írok. Lényege tán annyi, hogy Lelkes Guszti irányítása mellett folyik tán novembertől. De miután szeretek ellógni kötelező dolgokat,-ezt Ő is tudta:)- így nem mindent hajtottam végre. A lényeget viszont igen. Ha ellógtam egy edzést, akkor fejben futottam. Az agyamba beleégett a célkapu alatti óra piros számlapján egy szám.  De befutáskor nem láttam :). A TT-k megfutása nagyon erőssé tett, mind lábban, mind fejben. Ráadásul nagyon élveztem is őket. Futottam mind Gusztival, mind feleségével Bontovics Tímeával. A rengeteg történetből és tanácsból próbáltam minél többet hasznosítani, felfogni, megérteni. Nem is írom ám le, hogy mikor melyik gondolat lökött át a holtpontokon. Már ahol nem kértem Tőlük telefonos segítséget:)

Néhány szó a kísérőmről. Ő illetve ők, Drevenák Béla és felesége Kati.  Béla egy rutinos futó az EFM csapatából. Nemcsak hogy kisujjból rázza ki a maratonokat, hanem ironman és 10szeres Kinizsi 100as teljesítő.  Tehát tudja, mi van a holtponton túl :). Az igazsághoz tartozik, hogy TÉZÉ volt a tervem, de nem jött össze. Ekkor feltettem a kérdést az egyesületi levelezésben, hogy van-e valaki, aki segítene, Ő egyből jelentkezett. Megbeszéltük a részleteket. Megmutattam a terveket. Egyeztettünk találkákat, tempót, és azt is, ha kicsúsznék az időből, akkor is rugdosson el a célig. Tetszett neki az ötlet.  Kati meg simán eljött a férjével két napra egy őrültségben részt venni. És el kell, mondjam: Nem tudtam volna álmodni sem jobb segítőket, mint ők ketten.

Előző nap a Szuperzöldek és Párjaik segítségével lejutottam a Szállásra, majd visszagyalogoltam-majdnem teljesen Aligáig. Pecsenyétől átvettem a jótifutis pólót-tényleg ez az eddigi legklasszabb.

Alvás. Többé-kevésbé jónak volt mondható. Reggel lelki ráhangolódás-már nagyon mentem volna.

Rajt. Futottam visszafogottan, a tervek és a mottóm szerint: ” Kemény vagyok, mint a vidia, laza, mint a riga lánc és vigyorgok, mint a tejbetök.” Haladtam. Útközben régi és új ismerősökkel ment az egymás ugratása, oldódott a hangulat, csökkent a csend. Felbukkant Harcsa Barna is egy tökéletesen fölmálházott biciklin.

Béla és Kati Füreden várt. Itt csak egy pillanatra találkoztunk, mert Aszófőre a dombokra volt betervezve a kajálás.

Aszófőn már kempingszék és hűtőtáska várt. Megnyugtattak, hogy nagyon szépen haladok. megkaptam, amit kértem és ballagtam tovább kezemben a pizzákkal és egy alkoholmentes sörrel :) .

Dörgicsén találkoztunk legközelebb, itt mosakodtam - először és utoljára, pedig még kettőt terveztem - majd mentem tovább. Hú, az nem is itt volt, mert itt még csak délután 14.50 felé járt az idő. Az máshol volt, mindegy.:)

Hullámoztunk szépen, futás közben Zsaklinnal, bitliszbával, Kútvölgyi Andival, Bozóttal és Bosznay Diával, Gusztos Petivel… és még sokakkal eldumálgattunk. Rengeteg ember drukkolt. Sokan név szerint. Oké, rajta volt a rajtszámon a nevem, de akkor is. Ráadásul továbbra sincs arcmemóriám. Viszont legalább csapnivalóan rossz a névmemóriám.  Ha valaki tud erre megoldást, szóljon, mert a városban nem olyan ciki, de a versenyek elég belterjesek… Jó lenne időnként név szerint megköszönni és viszontbuzdítani. Ha futóműves csapattal találkoztam extra buzdítást kaptam, nagyon jólesett.  Valahol Dunai Laci is meglátogatott  mocival. Összefutottam idén is Runkával és Ernővel, akik szokás szerint bringával kerültek tót.

Időközben lemerült az órám, és az nekem igen rossz hír, mert baromira nem érzem a tempót. A helyzetet Kati mentette, amíg tudta, két találka közt töltötte. Györöktől nem ment ez. Zárva volt a kocsma. Szerintem valahol itt néztünk el szintidőt, mert egyszer csak egy órás csúszásba kerültem..Hoppá, még előtte Nemesgulácsnál volt egy kis afférom. A frissítőpontos a lánytól kértem egy palack vizet, mondta, hogy ez csak a váltóknak van. Meglepődtem, de jó, legyen. A nagy meglepetésemre rossz irányba indultam. És ez hagyján. A ponton voltak legalább hárman.De pont nem figyeltek. Egye fne. De senki nem vette észre az ott várakozó váltók közül-pedig egyértelmű volt hogy egyedül futok-ráadásul itt az a póló volt rajtam, amin ez szerepelt is-, nem volt egy ember sem ,aki rám kiáltott volna, hogy:”Te marha, rossz irányba mész!” Egy kocsiból szóltak rám, miután megmásztam egy emelkedőt és épp kocogtam lefelé. Nagyon bepöccenve fordultam vissza. Nem szóltam senkinek, mert a morgás nem segít futás közben. Itt nem volt órám, úgyhogy kicsit megtoltam a szakaszt. Dacból is. Ez hülyeség volt, de talán nem ütött vissza.

Gyenes vagy mi volt az első komolyabb holtpont. A váltópontnál fölvettem a hosszú ujjút. Nem fáztam, de fő a prevenció.:)(20:55) Itt egy másik egyénivel „futottunk” a tök sötétben. Nekem legalább volt lámpám. Mindketten azt hittük, hogy jól haladunk, hisz a másik is futómozgást végzett. Hát pedig a lófogát futottunk. Itt kicsúsztam a tervezett időmből.  Valahol itt hívott Guszti, mondta, hogy egyek, igyak, sózzak. Mondtam minden oké, eszem, iszom, jól vagyok, és vidáman futottam tovább, míg Keszthely és Balatonberény között be nem csapott az első durva megborulás. Nevezzük Lajosnak. Drága jó Lajosom lesből támadt. Egyszer csak elkezdtem torogni tán. Vagy fordítva.  Mintha dög részegen akarnék futni. Elkezdtem sétálni. A tántorgás itt is folytatódott.  Gyenge voltam, mint sz@ron a harmat. Felhívtam Ídit, hogy ennyi volt. Béla már várt a Berényben. Belém diktált néhány falatot. Betakart. Kati is segített, számolgattunk. Lábat krémeztem, rüssztöt mert fáj, a talpam meg hogy ne legyen vízhólyagos. Ha ezt már több embernél olvastad, de mindig átsiklottál fölötte, akárcsak én, akkor itt a szakszerű útmutató a ’la Guszti : „ 1. leveszed a zoknit 2. bekened az egész talpad, jó gusztustalan ragacsosra 3. visszaveszed a zoknit 4. másik lábon is” :). Toltam egy gélt meg egy energiaitalt. Széldzseki, hosszú naci fel.  És elindultunk. Vagy elindultam asszem. Féltáv környékén elém sétált Béla, becipelt a frissítőpontra, belém tukmált egy adag tésztát, egy kávét és már mehettem is. 3.05 kor már Márián is voltam, 4-re értem Mária kettőre, de itt már nagyon mocorgott a sok összevissza frissítés (kv, paradicsomszósz, energiaital-ráadásul ez utóbbit sosem iszom, de gondoltam jól jön. Tudom versenyen semmi újat, meg ilyenek, de erről úgy véltem, hogy használ. Használt). Mondtam is az Ironteamnak, hogyha nem mondják meg, hogy hol a budi, akkor odasz@rok az út közepére. Mondták, hogy olyanjuk nekik sincs (szervezőknek egy hibapont. Másnap kapták a másikat. Ott három lány volt a váltóponton budi nélkül), irány a part. A nyomokból ítélve nem én voltam az első. Bocs Balatonmáriaiak….

Fájt má’ mindenem: a forgóm, a jobb bokám (itthon néztem teljesen szétrúgtam, bucira van dagadva, alakul egy lúdtalp - remélem ez elmúlik..), a térdem, a sípcsontom, a rüsztöm.. De haladtam. Elég tempósan. Aztán jött Fonyódliget, terelőút. Béla szólt, hogy megnézte, „semmi komoly, fel tudsz gyalogolni tempóvesztés nélkül, sima autósút”. Kérdeztem, hogy „de ugye nem a kilátóhoz kell felgyalogolni?” Mondta, hogy ”áh, dehogy”, Pedig de. Béla egy hazudós:D

Felfelé viszont, ha már fájt, visszanyúltam a mottómhoz, no meg Guszti éjjeli telefonjához, hogy nézzem a tájat, hogy merről jöttem. Csodás volt. Fájtam, és vigyorogtam. Ez szinte végig ment. Mármint a vigyor. A szintidő Balatonbogláron volt ( reggel 7) Igyekeztem ”tolni neki”.

Egyszercsak jött egy autó. Benne bitliszbá, és Zsaklin. Nem értettem. Olyan jól mentek…

Időközben utolért a záróbusz…Izé, a záróbicikli. Kérdeztem, hogy ennyire el vagyok csúszva az idővel? Mondta a srác, hogy nem, csak neki az utolsó mögött kell jönnie. Én végig úgy voltam, hogy nem érdekel, ha szintidő után érek is be, de érjek körbe. Bakker meg sem kérdeztem a srácot ki is ő. Pedig végignézte nemsokára a nagyhalált. Szóval beértünk szintidőn belül. Sőt volt 5 percem. Kentem, ettem, oszt gó. Aztán egyre jobban lassultam. A bal forgóm vitte a prímet, majd egy ínszalag is. 3 kili/órával haladtam. Mellettem a záróbringás. Szép lassan adtam fel fejben. Béla jött elém és próbált életet lehelni belém. Mondtam, hogy ennek semmi értelme. Körbe akarok érni, de nem este 9-re. Erre ő csak hajtogatta, hogy menjek csak egy fél órát és jobb lesz, higgyem el. Meg, hogy tudtuk, hogy fájni fog… Jobb lesz, menjek csak. Nem hittem. Le akartam ülni és befejezni. Hívtam Ídit, hogy megint befejeztem. Azt tanácsolta, hogy hívjam fel Gusztit. Felhívtam, de nem tudom mit vártam. Mondta, „hogy ilyen nincs, menjek el legalább 200-ig, legyen egy 200-as időm”. „Ilyen, minek?” mondtam. Aztán átvette a telefont Tímea, majd vissza Guszti, nem tudom ki mit mondott. Lényeg a lényeg: fussak, mozgassam a karom, oszt jó lesz. És láss csodát. Na jó, nem lett jó, de hatványozottan jobb lett. Hívtam Ídit, hogy futok. Örült :).

Egyszer csak mondta Béla, hogy már csak egy maraton van hátra. Bakker, hogy átértékelődnek a dolgok, mi? Csak egy maraton... :) És számoltunk. 5 és fél óra. Elgurult a gyógyszerem és mint a gép beindultam, 6-os kilik alatt „zúztam” :). Közben számolgattam, és rájöttem, hogy 6 és fél. De akkor is.

Egész tempósan mentem, amikor egyszer csak elfogyott az út előlem. Fölkiáltottam, hogy:” hol a pitschában van az út?” Nem akartam kiabálni, de kicsúszott. Mögöttem hatalmas röhögés. Hátranéztem: egy halom bringás fényképezkedett, valami szobornál és mondták, hogy jobbra fel, és át az alagúton (Szemesen voltam). A rossz poént, hogy nem voltam elég szemfüles, nem sütöm el.

A 180-as kapu után felbukkant TÉZÉ - Bluet kísérte, amíg versenyben volt. Menet közben is többször rám telefonált.  Nagyon megörültem neki, pláne mert megint alig bírtam futni. Tele volt a talpam vízhólyaggal, és nem ártott egy kis rutin egy kérdésem megválaszolásában: hogy szúrjuk, vagy maradjon. Mondta, hogy szúrjuk.  Oké, mentem tovább. Telefonáltam Bélának, aki mondta, hogy jön tűvel és vazelinnel szemből.(Itt kell megjegyeznem, hogy bár eredetileg nem ez volt a terv, de a déli parton mindig elém jött, és kocogott velem a kocsiig, majd továbbrepesztettek a következő váltópontra.  Egyre lassult a tempóm, mígnem fordultak egyet a beleim…Majd még néhányat.. Húha, ennek a fele sem tréfa… Azonnal séta és szorítás. Béla csak nem jött. Néztem balra, néztem jobbra. Sehol egy bokor. Sőt az egész útvonal legrendezettebb, legforgalmasabb utcájában voltam. Mindenki kertet ápolt. Nem, nemcsak ápoltak voltak a telkek, hanem mindenki épp ápolgatta.  Sehol egy romos telek. Szemből felbukkant tavalyi váltótársam Ambach Balázs bringával. És ugyanebben a pillanatban egy lepukkant saroktelken egy bungallow.  Az utolsó pillanatban. Nem vicc, a legutolsóban. Berongyoltam…nem részletezem.:) Tovább séta. Végre tudtam a tempóm, jók voltunk még sétálva is, de baromira fájtak a hólyagjaim. De Béla még mindig sehol. Ilyen még nem volt. A Csokonai tér és a Móricz sarkán lévő frissítőpontnál épp begördült egy mentő. Balázs leintette. Láb ellát, és futás tovább. De tényleg. Ekkor bukkant fel Béla. Igen messziről jött elém, én meg nem mondtam hol is tartok.  Majd 100 méter múlva az RTL híradó stábja :).

Balázs mellesleg már tekert egy kört. Annát a barátnőjét, és  váltótársát kisérte körbe. Aztán alaudt két órát és visszatekert nekem segíteni. Lila tenyérrel. Jófej, mi? :)

Innen minden tök jól ment, futottam, hol gyorsan, hol lassan. Igyekeztem időt nyerni. Szép fokozatosan összeszedtem szűk fél óra előnyt a szintidőhöz képest :). Siófoknál Balázs mondta, hogy ott a frissítő pont, ahol villog egy kocsi villogója. Aha. A kocsi ment szépen előre :) Időnként csörgött a telefon. Balázs Ídi hívásait fogadta, a többit nem feltétlen.

A DK-s frissítőnél egy csapat DK-s lány várt rám(!) és ünnepelt. Fantasztikus érzés volt! Robogtunk tovább.  8 kilire a céltól az Esztergomi Futóművek tagjai közül vártak rám jó páran és buzdítottak. Nem vagyok egy meghatódós, de a könnyeimen keresztül láttam csak a jelenlévőket. Illetve egy részüket.:) Közben Balu és Füci is drukkolt.. Szépen haladtam. Balázs néha bemondta a tempót.  (Ja, az utolsó 3-4 órában elsősorban géllel frissítettem. Bíztam benne, hogy a célig stabilan bent marad. Nem szeretek ennyire űrkajázni, de nem mertem megkockáztatni egy eléhezést) Egyik kezemben víz, a másikban izó. Minden frissítőnél sós paracs, egy adag banán, pár korty és tűztem tovább.  Világos. Le a partra. Széles vigyor. És elhagytam egy egyéni futót, még egyet, még egyet…

És a bucka a végén. Csodás kilátással. Itt már nyugodtan sétáltam.  Időm, mint a tenger, és a Keszthelyi-öböltől eltekintve belátni az egész Balcsit. Elkiáltottam magam a tetején:” Balaton, megkerültelek!!” Befutás. A szpíker még nem mondta be a nevem, de a csapat már kiabált, hogy jövök :). Fantasztikus volt. Az előttem befutó srácot még fotózták a célban, vártam egy kicsit, aztán befutottam. A Kapu előtt pacsiztam azzal, aki ott volt. Bent meg, hú de örültem! Ott Mateve, VZs, Dilisüni és nem tudom még kik. Mindenki gratulált. Ők? Nekem? Valaki azt mondta, hogy ezt már járt. Tényleg?

 És még valami: 20-25 kili lehetett hátra, amikor  a bal nagylabujjamon egy hirtelen fájdalmat éreztem. Konstatáltam is fejben, hogy cuppant egy vízhólyag, és futottam tovabb. Valóban vízhólyag volt.  Csakhogymindezt a nagylabujj körömágy alatt tette, ezzel lerobbant a a körmöt hátulról a helyéről