Szia!

Neked köszönök! Neked, aki itt futsz magadban már egy órája.

Ne ijedjél meg, nem, hülyültél meg, és nem is kaptál napszúrást! Itt vagyok. Benned, és elöted. Nem látsz? Pedig már láttál egy párszor. Csak nem tudtad, hogy én vagyok az.

Nem érted? Várj, megmagyarázom.

Én már akkor megismertelek, amikor születtél.

Emlékszel még édesanyád kedves arcára, akit el akartál érni kapálózó kezeiddel még kisbabaként? És mivel nem sikerült elbőgted magad? Én voltam az az arc.

Emlékszel az első bizonytalan lépéseidre, amit a kiságyadtól a macidig tettél? Én vezettem a lábaid.

Emlékszel Józsikára, az oviban? Nem, nem arra a szeplős, szemüveges gyerekre gondolok, akit folyton cikiztetek. Arra a Józsikára gondolok, akit sohasem tudtál utolérni a fogócskában és ez miatt mérges voltál rá? Én voltam Józsika!

Azt mondod, kisértett vagyok? Egy démon? Nem vagyok az! De folytatom, ne vágj közbe!

Emlékszel, amikor először láttál futókat és valami megfogalmazódott benned? Valami, amit nem tudtál szavakba önteni? Én voltam az a futó tömeg.

És arra emlékszel, amikor aláírtad az első versenynevezésedet a három és fél kilométerre? Én vezettem a kezed. Tényleg, meg van még az a póló, amit akkor kaptál? Nem most volt.

És emlékszel még annak a mosolygós lánynak az arcára, aki a nyakadba akasztotta az első maratoni érmedet? Én volta az a lány és én voltam az a mosoly!

De nem csak kedves voltam veled! Én voltam a kiújuló fájdalom a térdedben, én voltam az a pitbull is, aki beléd harapott egy őszi edzésen, a gúnyolódó kollegád is én voltam, aki megjegyzésekkel próbált eltántorítani a célodtól. És igen, én ültettem a válladra azt az ördögöt, hogy próbáljon rábeszélni a futóverseny feladására. Minden egyes lépéseddel nehezebb lett a kis krampusz, csak hogy neked ne legyen jó. Ne félj a következő maratonodon újra fogom küldeni!

Látod? Én voltam minden jó és rossz élményed.

Jaj, bocs’ még be sem mutatkoztam neked! A Távolság vagyok.

A távolság, aki mindig ott volt, van és lesz is elöted. Engem nem lehet megkapni, mint egy üveggolyót! Azt mondod, akkor legyőzől?  Azt hiszed, le tudsz győzni? Engem? Engem nem lehet legyőzni! Ha célba érsz, csak egy pillanatra fogok megszűnni. Pár órára, napra. Addig, amig erőt gyűjtök, de utána újból hívni foglak, hogy próbáld meg újra! Nem foglak nyugton hagyni!

Most miért gyorsítasz? Engem nem lehet lehagyni. Mondtam: benned és elöted vagyok. Igen ez a szürke betonút itt a Tisza töltésen én vagyok. De én vagyok a soproni hűs erdei út is és a forró szikes talaj a Hortobágyról. Én mindig elöted fogok járni és hívogatlak. Érted már, hogy engem miért nem lehet legyőznöd? Lehetek hosszabb, vagy rövidebb, könnyű, vagy nehéz, te határozod meg. De mindig előtedd vagyok és hívogatlak.

És ha nem futsz, akkor követelőzők! Minél hosszabb az az idő, amióta nem hódolsz nekem, én annál jobban foglak hívni. Először csak kérlelve, majd egyre határozottabban, végül utasítva, parancsolva. Hogy végül meghajolj az akaratom előtt, mit szolga az ura előtt és felvedd a futócipőt és kimenjél a szabadba Akár a legrosszabb időjárás ellenére is. Lelkiismeret furdalást okozok neked, ha elhanyagolsz.

Érted már? Én belőled táplálkozok. A testedből, az akartodból.

Fussál csak, nem tudhatod, meddig futhatsz. A korod előre haladtával lassulni fogsz és én is egyre kisebb leszek, de előtedd leszek! És emlékezz arra, hogy ha már nem tudsz mozdulni, nem hogy futni, de lépni sem, és csak fekszel egy korházi ágyon egyre üvegesebb szemekkel. Egy arc fog föléd hajolni. Talán egy méterre lesz tőled? De az a méter egyre távolibb lesz neked. Mert az az arc is én leszek. Én leszek az arcnak a szája, aki kimondja az igazságot, ami csak te hallhatsz: engem nem lehet legyőzni!