Dacolva a gazdasági válsággal úgy döntöttünk, hogy a korábbi évekhez hasonlóan ebben az évben sem hagyjuk ki a családi síelést. Már tavaly is sikerült viszonylag kedvező áron egy középiskolai csoporthoz csatlakozni, szerencsére ez a lehetőség ebben az évben is működött. A kérdés csak az volt, hogy Olaszország (Paganella) vagy Ausztria (Koralpe). Tavaly az olaszországi pályával ismerkedtünk, jó volt, tetszett, az idén is ide szerettünk volna visszamenni. A januári időpont azonban munkahelyi elfoglaltság miatt egyikünknek sem volt igazán megfelelő, így maradt Ausztria.

Koralpéről szinte semmit sem tudtunk, így irány az Internet: A síelők.hu alapján „Távolság Budapesttől 513 km, 28 km pálya (3 km fekete, 13 km piros, 12 km kék), magasság 1535-2070 méter. Koralpén még a zsúfoltabb napokon sem kígyóznak a felvonók aljánál sízők tömegei, így valóban az önfeledt sízéssel megy el az idő. A felvonók (négy húzólift + egy modern négyüléses buborékos ülőlift) 1500 m-től egészen 2100 m-ig visznek. A teljes szállítókapacitás 9.000 fő/óra. Ami még van itt: FIS pálya, buckapálya és boardercross pálya, a felső részeken mélyhósízési (freeride) lehetőség”. Jól hangzik. A szállás a pályától kb. 15 km-re, egy Wolfsberg nevű kisvárosban, a város feletti domboldalon lévő panzióban, a Gasthof Ölbergerben volt lefoglalva. Döntöttünk, hónapokat vártunk, pakoltunk.

Vasárnap délelőtt kocsiba be. A család hozzá van szokva a hosszú távú autózáshoz – az elmúlt években többször mentünk 1400 km-t egyhuzamban -, ezért az út miatt senki nem izgult különösebben. Percekkel az indulás után a hátsó sorból jött a szokásos kérdés: Mikor érkezünk meg? Kényelmi okok miatt az autópályát választottuk, Bécs és Graz érintésével. A távolság szinte km-re stimmelt az előzetesen tervezettel, igaz nem a sípályáig, hanem a szállásig. Pár órával korábban érkeztünk, mint a csoport, így volt időnk kényelmesen kipakolni, berendezkedni a családias panzió kényelmes szobájában. Terasz, pazar panoráma. A bőséges vacsora után korán irány az ágy, erőgyűjtés az első síelős napra.

Hétfő reggel. Ágyból ki, tisztálkodás, öltözködés, reggeli, indulás. Az első meglepetés. Azt tudtuk, hogy a sípályáig 15 km-t kell autózni, de azt senki nem mondta, hogy ebből kb. 10 km szerpentin. 1200 méteres szintkülönbséggel. Néhol 17%-os emelkedőkkel tarkítva. A kékesi bekötő út ehhez képest kutyafüle. Brutál volt. De hát 143 pacinak ez nem okozhat gondot. Fel is értünk hiba nélkül. Lélegzetelállító látvány. Több mint fél méter hó, a felhő alattunk, havas csúcsok, kristálytiszta levegő, szikrázó napsütés. Kölcsönzőbe be, két kis Shreknek felszerelésbérlés, felcsatolás, 10-kor már a pályán voltunk. Közben a csoport is felért, így a nagyobbik kis Shrek csatlakozott az egyik profi csapathoz. A nap hátralévő részében mesét játszott – hol volt, hol nem volt. Néha láttuk őt – messziről. Mivel a kisebbik kis Shreknek még volt mit tanulnia a síelésről, az első napot a tanuló pályán töltötte, váltakozó szülői felügyelettel. Addig a másikunk a pályákat, meg persze a léceket koptatta. Egy rövid ebédszünet kivételével meg sem álltunk délután négyig, mikor már majd’ leszakadt a lábunk. Koralpe-n ugyanis egy kivételével az összes felvonó húzólift (csákányos), ami azt jelenti, hogy nem csak lecsúszáskor vagy talpon (lécen), hanem „felcsúszáskor” is. De hát ezért jöttünk, nincs panaszkodás. A nap végén lecsatolás, kocsiba be, szerpentinen le, vissza a szállásra. Hazafelé arról beszélgettünk, hogy fogunk ide feljönni, ha esik a hó. Nem fog esni, szögeztük le. Mint később kiderül, nem lett igazunk. Miután visszaérkeztünk a szállásra zuhany, vacsora, este 8-kor már alvás.

Kedd reggel. Ágyból ki, tisztálkodás, öltözködés, reggeli, indulás, szerpentin, érkezés, felcsatolás, fél tízkor már a pályán. Szikrázó napsütés. Nagyobbik kis Shrek és Fiona el. Kisebbik kis Shrek nagy napja – egy óra tanuló pálya után irány a hatos kék pálya. No most, a húzólift az úgy működik, hogy a csákány két oldalára rá (bele) kell ülni. Ez működik két kb. egyforma magasságú személynél. Én 183, kisebbik kis Shrek kb. 130. El lehet képzelni. Neki a háta közepén, nekem térdhajlatban. Hogy kapaszkodni is tudjak, hétrét görnyedve. Ezt délután négyig megcsináltuk kb. 15-20-szor, egy rövid ebédszünetet közbeiktatva. Délután négykor lecsatolás, kocsiba be, szerpentinen le, vissza a szállásra, zuhany, vacsora, alvás.

Szerda reggel. Ágyból ki - szakad a hó! Nem is akárhogy. Hogy megyünk fel? Autóval. Hát persze! És ki vezet? TE! Gondoltam. Tisztálkodás, öltözködés, reggeli, indulás. Az út csupa hó, annak ellenére, hogy folyamatosan tisztítják. Autót alig látni. Felmenjünk? Ne menjünk? Felmegyünk, jön az utasítás a hátsó sorból. Kibicnek semmi sem drága. Neki a szerpentinnek. Csúszik. Másoknak is. Haladunk. Még jobban csúszik. Lassabban haladunk. Mások is. Már majdnem fent vagyunk! Elakadunk. Visszatolatunk. Hózokni fel. Elindulunk. Haladunk. Elakadunk. Visszatolatunk. Forduljunk vissza. Jó. Nem! Akkor nem. Jön a hókotró! Hurrá! Hózokni le! Újra elindulunk. Csúszik, haladunk. Éljen, fent vagyunk. Akkor maradunk. Felcsatolás, irány a pálya. Jön a hír, hogy a csoport a busszal nem tud feljönni. Nagyobbik kis Shrek velünk marad. Fel, le. Fel, le. Hol együtt, hol külön, de én mindig a kisebbik kis Shrekkel. Kevesen vannak. Persze, csak a hülyék indulnak el felfelé ilyen időben. A felvonónál a várakozási idő nulla. Szuper. Elkezd fújni a szél. Ebédszünet, hüttébe be. Hüttéből ki, erős szél, esik a hó, vízszintesen, bele a képünkbe. No, minket ez a síeléstől el nem riaszt. Fel, le. Fel, le. A beülős felvonót leállították. A húzóliftek még járnak. Fel, le, Fel, le. A szél szinte már viharos. Egyeseket felborít, mások már nem is próbálkoznak. A pályáról fogynak az emberek. Néhol semmi hó, csak jég, a szél az összes havat elfújta. Máshol méteres kupacok. Már a felvonó alatt is. Egyre nehezebb feljutni. A látótávolság csökken, a laposabb részeken kisebbik kis Shreket tolni kell, mert a szél visszafújja. Őrület! A hőmérséklet mínusz pár fok, amit a szél miatt legalább tízzel hidegebbnek érezni. Utolsó lecsúszás, kerülő úton vissza a kocsihoz. Bele a szűz hóba, méteres friss kupac. Léc marad, mi repülünk. Kiásom magamat a hó alól, majd kisebbik kis Shreket, utána a léceket. Az autót gyalogosan közelítjük meg. A szél még mindig erősödik. Ilyen nincs! Miután sikerült az autót is kiásni, átöltözünk, kocsiba be. Mi vagyunk az utolsók a parkolóban, mindenki más korábban elment. Miért? Hamarosan megtudjuk. Látótávolság minimális, az út tiszta hó és jég. És csúszik. Nem kicsit. Hogy jutunk le? Légvonalban! No ne már! Márpedig fent nem maradunk! Elindulunk. Csúszik. Váltó kettesben, fék folyamatos. Csúszik. Apu, itt miért nincs szalagkorlát? Csend legyen! Csúúszíííík, csúúúszíííííík …. Nem részletezem, leértünk. Az úton. Rémálom! 10 km, 70 perc. Soha többet fel nem megyek oda autóval! Soha! Soha! Vissza a panzióba, az utolsó másfél kili szerpentinen fel. Az út tiszta hó. Csúszik. No para! No para! Fent vagyunk. Motor ki. Csak ülünk. Végelgyengülés. Remegek. Fel a szobába, át a szomszédba. Jöhet egy kis szíverősítő. Meggypálinka, metaxa, sör, metaxa, sör. Jön az erő, tompul az agy, így már jobb. Egy óra múlva már meg is tudok mozdulni. Szegény otthon maradottak! Csak hüledeznek, hogy mit éltünk át aznap. Közben nyugtatják magukat, hogy busszal úgysem jutottak volna le (sem). Vacsora, zuhany, ágyba be, kóma.

Csütörtök reggel. Ágyból ki - szakad a hó! Még mindig. De már nem annyira. Én oda még egyszer fel nem megyek kocsival! Tisztálkodás, öltözködés, reggeli. Oda fel? Kocsival? Nincs az a pénz! Jön a hír, hogy az előző napi és éjszakai hóvihar és szél úgy betemette a sípályákat, hogy nem tudnak egyetlen felvonót sem elindítani, így a pályák aznapra zárva maradnak. Tíz éve nem volt ilyen. Örüljünk (hogy nem kell felmenni), vagy szomorkodjunk (hogy nem tudunk síelni)? Próbálkozás más, környékbeli pályákkal. A többség zárva. Ami nyitva, az nem megközelíthető. Vazze! Kényszerpihenő címen városnézés, séta. Ebéd után csendes pihenő, olvasás, stb. Legalább futórucit hoztam volna magammal. De nincs. Hó bezzeg van bőven. Túl sok is. Vacsora előtt még egy séta. A csúszós, jeges úton dobok egy hátast. A hó egyre csak esik. A csoport egyre frusztráltabb, már második napja nem tudnak síelni. Mi lesz, ha pénteken sem? A háziak nyugtatnak, pénteken már nem fog esni. Úgy legyen! Oké, de hogy jutunk fel? Vacsora, zuhany, ágyba be.

Péntek reggel. Ágyból ki – nem esik! Hurrá! Én oda akkor sem megyek fel kocsival! Fiona meg busszal! Mi legyen? Marad a kocsi. Jó, de akkor te vezetsz. Azt már nem! Neked már van rutinod. Kösz. Tisztálkodás, öltözködés, reggeli, indulás. Lábam remeg, mint a kocsonya. Megállunk tankolni, nem sokat, hogy ne kelljen sokat cipelni a hegyre. Alpesi dízel, 99 cent per liter (Te, ez tök olcsó, hazafelé teletankolunk!), majd neki a hegynek. A dízel szuper, az autó jobban szereti, mint a magyart. Száguld, mint a szél. El is határozzuk gyorsan, hogy legközelebb már az első nap megtankolunk. Ilyen motorerővel könnyen felrepülünk a hegyre. A sógorok dolgozhattak egész éjszaka rendesen. Mínusz öt fok, a szerpentin csak vizes, hó vagy jég sehol az úton. Nem semmi mennyiségű sót szórhattak ki előző éjjel! Felértünk! 90 centi friss hó, napsütés, a pályák csodálatosak. A csoport is felért. Hurrá! Nagyobbik kis Shrek és Fiona el. Kisebbik kis Shrekkel rójuk a köröket a hatoson. Fel, le. Fel, le. A család véletlenül összefut. Akkor együnk. Ebéd után újabb vad ötlet. Két kicsi Shrekkel irány a 8a pálya. Teteje piros, alja kék. Nagyobbik kis Shrek vezet. Lejutunk. Kisebbik kis Shrek nagyon élvezi. Megint fel. Lent vagyunk. Még sokszor. Egyre jobb. Nagyobbik kis Shrek átveszi az oktató szerepét. Szuperül csinálja. Fiona is csatlakozik. Igazi családi síelés. Fel, le. Fel, le. Délután négy óra, vége. De kár! Lecsatolás, bérelt szerelés vissza a kölcsönzőbe. Kérdésünkre, hogy jár-e valami kompenzáció a kimaradt napért, értetlenül néznek ránk. Végül megértik. Mondják nem. A bérletre sem. Fizetünk. Autóba be, lejövetellel nincs gond. Vissza a szállásra, átöltözés, vacsora, bőröndök be az autóba. Elköszönés a háziaktól, indulás haza. Este hét óra. Megállunk tankolni. A dízel már csak 97 cent per liter. Még jobb. Fáradt vagyok. Kicsi Shrekek már alszanak. Fiona átveszi a volánt. Neki még nem volt elég a kaland. GPS ide vagy oda, ő Bécsnél megcélozza Pozsonyt. Visszafordulunk. Az autópályán hóátfúvások. Tisztítják. Én vezetek! El ne aludj - jön néha Fionától, miközben jóízűen durmol! Szombat, hajnali fél kettő. Hazaértünk.

Utóirat: Pali! Köszönjük a lehetőséget.